3. Fejezet; Tudathasadásos vagy?!

The Sun Loved 
The Moon So Much.

He Died Eyery Night 
To Let Her Breath.

~***~

Sziasztok!
Meghoztam a harmadik fejezetet, remélem tetszeni fog. Semmit nem szeretnék hozzáfűzni, igazából kezdenek beindulni az események. Remélem tetszeni fog, és hagytok némi nyomot magatok után!

Tatum Dawn

~***~

Kényelmetlenül fészkelődni kezdtem, de nem vált be. A hajam mögé bújtam, nem vált be. Rosszallóan a szemébe néztem, nem vált be, csupán egy lenéző mosolyt kaptam. Ekkor megelégeltem a dolgot, felkaptam egy a dohányzóasztalon elhelyezett újságok egyikét, találomra kinyitottam, majd az arcom elé emeltem, jelezve ezzel, hogy türelmem a vége felé közeledik.

Hirtelen viszont váratlan esemény történt.

- Szia. - ült le mellém a kanapéra.

Nem tudom milyen pofát vághattam. Egyszerre ülhetett ki az arcomra a megdöbbenés, a szánalom és a meglepődöttség. A mai napra már elég konfliktusban és meglepetésben volt részem, így mit sem törődve fáziskésésével és azzal a ténnyel, hogy ez a helyzet mennyire groteszk és ironikus, megeresztettem egy halk "Heló"-t. Reméltem, hogy ezzel le is zárjuk eme csodálatos beszélgetést, de pechemre nem így lett.

- Dominik vagyok. - bökte ki bármilyen érzelem nélkül, tárgyilagosan. Ekkor felment a pumpa.

- Őszintén, - csaptam le az újságot a bőrkanapéra, mely hatalmasat csattant. - te tudathasadásos vagy?!

Már épp válaszolt volna valami "kedveset", mikor kinyílt az ajtó.

- Mi ez a csapkolódás gyerekek?! - jött ki egy magas, csinos, középkorú nő az igazgatói irodából. - Dominik, mit keresel itt már megint? - tette fel a kérdéseket egymást után, meg sem várva válaszunkat, majd rám nézett. - Abbie, ugye? - csillant fel a szeme, mikor rám emelte tekintetét, mintha legalábbis a világ legtehetségesebb, legokosabb és legsokszínűbb diákja lennék. Zavartan bólintottam, majd feltápászkodtam, mert az igazgatónő izgatott mosollyal az arcán, kezét felém nyújtva sürgetett, hogy menjek már be az irodába. - Mellesleg Dominik, miben segíthetek? - sandított a srácra mintegy mellékesen. Láthatóan nem érdekelte, mit tett a fiú.

- Bevertem a falat. - mondta egyszerűen, nekem pedig elkerekedett a szemem. Hollandiában ezért már kicsapták volna. Én is csak azért húztam sokáig a "dolgaimmal", mert "orvosi eset" voltam. Azonban az igazgatónőre pillantva meglepődve tapasztaltam, hogy a megbotránkozás vagy a megrökönyödés egyetlen kis jelét sem mutatja.

- És miért tetted? - szegezte neki a kérdést unottan.

- Csak ideges lettem. Ennyi az egész. Valahogy le kellett vezetnem a dühöt. - mondta lazán. És ami a leghátborzongatóbb volt az egészben az nem az volt, hogy ilyen flegmán kezelte a dolgot, nem. Az volt a legrosszabb, hogy végig a szemembe nézett, miközben ezeket a szavakat kiejtette.

Az elkövetkezendő két és fél  órában, míg Claudia igazgatónővel beszélgettem, többször is elkalandoztam. Anya ezt mindig  művészi beállítottságommal magyarázta, amivel szinte mindig egyet is értettem. Azonban tudtam, hogy most másról volt szó. A mai napon járt az eszem. Kevinen, Dominikon és a többieken.

Kevinnel kapcsolatban rengeteg dolog aggasztott. Először is az a tény, hogy szóba állt velem, sőt mi több, pártfogásába vett és megvédett. 

Dominik. Nos, ő Mr. Rejtély. Mióta "bemutatkozott", minden lépése kiszámíthatatlan és női ésszel teljességgel felfoghatatlan. Minden tette mintha kapcsolatban lenne velem. A fal megrongálása. Az igazgatóiban történtek, a...

- Figyelsz, Abbie? - hallottam Miss Hale hangját. (Igen, az igazgatónő angol, mint megtudtam.) Fátyolos tekintettel rápillantottam, mire ő elmosolyodott.

- Látom elfáradtál. - jegyezte meg szórakozottan.

- Igen. - hebegtem össze-vissza, bár azt sem tudtam, mit kérdezett, csupán azt a taktikát választottam, hogy ha helyeselek, akkor nem lőhetek mellé.

- Akkor el is engedlek. - mondta mosolyogva, nekem pedig kedvem lett volna megkérdezni, hogy miért ilyen kedves, de jobbnak láttam kussolni.

- Köszönöm a... a... - habogtam megint. - köszönök mindent. - egyszerűsítettem le végül a dolgot. Már éppen léptem volna ki az ajtón, mikor még egyszer utánam szólt:

- Abbie, menj el kérlek a titkárnőhöz, hogy adja oda az iskolai egyen-csomagodat. Mindent megtalálsz benne, már összekészítettük. - mondta gyorsan és láttam rajta, hogy már szívesen áttérne a következő napirendi pontra, így gyorsan megköszöntem és továbbálltam. 

Kilépve az ajtón, egyszerre öntött el a megkönnyebbülés, a pánik, a kétségbeesés és a bizonytalanság. Sajnos képtelen voltam lenyugtatni magam, mert jobbra pillantva, az egyik diákok számára kihelyezett kanapén megpillantottam Kevint. Látszólag rám várt. Mikor összetalálkozott a tekintetünk, elmosolyodott, és én sem tudtam megállni, hogy ne tegyek másként. Táskáját vállán átvetve indult meg felém, majd lovagiasan elvette az enyémet is, és együtt indultunk el a titkárságra, ahol megkaptam egy kis vászontatyóban az ígért holmikat. Csendesen baktattunk le a portáig, ahol felvettük kabátjainkat, majd kiléptünk a csípős őszi napsütésbe.

- Abs', - szólított meg Kevin. - messze van a Van Wart-kúria, ne kísérjelek el? - pillantott rám aggodalmasan, és láttam rajta, hogy semmi hátsó szándéka nincs. Mennyire félreismertem!

- Ó, - mosolyodtam el halványan - köszönöm, Kev', de anyu már ott vár rám a parkolóban. - biccentettem fejemmel az említett irányba.

- Hát ebben az esetben; szia Abbie. - lépett közelebb, mire ösztönösen hátrahőköltem. Mosolyogva eltűrte egy rakoncátlan tincsem a fülem mögé, majd zsebre dugott kezekkel elindult egy kis utca felé. Zavartan néztem utána, végül jobbnak láttam indulni, mert anyu így is mindent látott, úgysem úszom meg a kínos "Ki ez a jóképű fiú?!" és hasonló kérdéseket. Természetesen igazam lett. Anyu egyből a lényegre tért:

- Jaj, Abbie, máris barátokat szereztél? - örvendezett a nyakamba ugorva.

- Neked is szia. - forgattam meg a szemem mosolyogva. - És nem, nem mondanám, hogy Kevinnel barátok lennénk.

- De hát... - ellenkezett. - láttam, hogy...

- Anyuu! - szaladt egy oktávval feljebb a hangom.

- Értem, értem. - adta be a derekát, de láttam rajta, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot, ragaszkodik a saját verziójához. Mosolyogva meghagytam ebben a hitben, majd gyorsan beugrottam az anyósülésre, mert elkezdett szemerkélni az eső vagy a köd, nem tudtam eldönteni.

- Abs', lenne kedved beugrani a Mekibe? - pillantott rám anya, miközben elhagytuk az iskola parkolóját. - Sajnos annyi elintéznivalóm volt, hogy nem maradt időm főzni.

- Persze, semmi gond. - nyugtattam meg, mert tudtam, hogy mennyi minden szakadt most a nyakába, és a főzicskélés a legkisebb gondja.

Kis kerülőt kellett tennünk, mert a Mc Donald's pont a város másik felén volt, de nem bántam. Előhalásztam az iPhone-om, és felléptem a közösségi oldalra, ahol meglepetten tapasztaltam, hogy jó páran bejelöltek. Kevin, Regi, az ikrek, Tami és pár felsőbbéves, akiket ma ismertem meg. Mosolyogva visszajelöltem mindannyiukat, majd rákattintottam az "olvasatlan üzenetek" ikonra és meglepődötten, vigyorogva olvastam el a következő sorokat:

"Szia Abbie, Remélem még nem felejtettél el, ha esetleg igen, akkor nézd meg a ma készített fényképeidet, én vagyok az a magas, jóvágású egoista, majom, tudoood.

Ui.: Nálam maradt a sálad. Holnap átviszem. Kevin"

                                                                                    

Fejcsóválva nyomtam ki a telefonom, mert nem akartam, hogy anyu kérdezősködjön, hogy mi olyan vicces, na meg én magam sem tudtam még mit kezdeni ezzel a helyzettel. Olyannyira elkalandoztam, hogy azt sem vettem észre, mikor megérkeztünk a Mc Donald's elé, anyu pedig leparkolt egy hatalmas, zöld terepjáró mellé.
A bejárati ajtó felé baktatva viszont már egészen más forgott a fejemben. Az egész napi étlen-szomjan vándorlás következményeivel kellett szembenéznem, ugyanis olyan mértékben lekötöttek a mai nap történései, hogy elfelejtettem enni... Izgatottan ugrabugráltam fel a lépcsőn, mint valami hétéves, majd berontottam az ajtón, és sebes léptekkel megindultam a pult felé. Esküszöm nem szokásom az ilyesfajta viselkedés, de ha az ember lánya van olyan hülye, hogy ne egyen egész nap, így jár. Izgatottan fürkésztem a pult felett kifüggesztett menüsort, és azon morfondíroztam, vajon elég lesz-e két szendvics nagy kólával és extra krumplival, vagy vegyek egy harmadikat is. Anyu ráérősen beszélgetett egy magas férfivel, én pedig kezdtem az ájulás szélére kerülni.

- Nem tudtam, hogy a tinilányok ennyire meg vannak veszve a mekiért. - hallottam meg hirtelen egy ismerős hangot a hátam mögül. Megpördültem a tengelyem körül, és az éppen rajtam jól szórakozó Kevinnel találtam szembe magam. Döbbenten pislogtam, de ő csak nem hagyta abba a szapulásom. - Esetleg szeretnéd, hogy fizessek neked egy Happy Meal-t? - váltott komoly hangnemre, de a szemén láttam, hogy nem sok választja el attól, hogy a szemembe röhögjön.

- Ez nem vicces Kevin! - hordtam le szégyenkezve a srácot. - Egész nap nem ettem semmit, anyu pedig valami pasassal beszélget, én meg itt fogok összeesni az éhségtől. - mondtam elkeseredettséget imitálva, ami valljuk be, nem esett nehezemre.

- Akkor ezen gyorsan változtatnunk kell! - mosolyodott el komolyságot tettetve. - Apu, - kurjantotta el magát. - Abbie-vel veszünk kaját, majd gyertek oda az asztalunkhoz.

- Rendben fiam. - fordult felénk az éppen anyuval beszélgető férfi, majd küldött felém egy barátságos mosolyt, és vissza is fordult anyához. Ezalatt a pár másodperc alatt is sikerült megfigyelnem a férfit, és hát meg kell hagyni, nagyon sármos volt. Kevin pont a kiköpött mása, csak épp fiatalabb verzióban.

- Gyere Abs', - fordított vissza Kevin finoman. - meghívlak. Annyit ehetsz, amennyit akarsz. - vigyorodott el.

- Rendben, de kifizetem, ígérem. - erősködtem, majd újból a menüt kezdtem szuggerálni. Vagy tíz percig álldogáltunk csendben, mire döntésre jutottam.

- Kész! - jelentettem be ünnepélyesen, Kevin felé fordulva.

- Hála a jó égnek! - emelte tekintetét a plafon felé, de a szemein láttam, hogy mosolyog. - Azt el sem merem képzelni, hogy mennyi időt tölthetsz a plázában.

- Kikérem magamnak! - háborodtam fel nevetve. - A plázában egyedül a könyvesboltban tudok órákat eltölteni. Na meg a moziban, meg a...

- Oké, oké. - nevetett fel angyalian, mire az étterem tizenkét és a halál közötti női tagjai egyszerre olvadtak el, és semmisítettek meg tekintetükkel. - Egyszer arra is sort kerítünk, de most rendelj, mert már akusztikai környezetszennyezésnek számít a gyomorkorgásod.

Miután megszereztük a kaját, és leültünk egy sarokba, nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzem meg, ami egész nap foglalkoztatott:

- Kevin, - szólítottam meg, mire felkapta a fejét, és minden figyelmét nekem szentelve kezdte el fürkészni az arcom. - te minden nőből ezt a reakciót váltod ki?

- Mire gondolsz? - nézett rám gyönyörű, barna szemeivel, melyek folyton mosolyogtak.

- Ugyan, ne mondd, hogy nem vetted még észre, hogy milyen hatással vagy az ellenkező nem tagjaira! - forgattam meg a szemeim hitetlenkedve.

- Nem értem mire gondolsz. - kevergette meg a kávéját. - Fejtsd ki, kérlek!

- Khm. - köszörültem meg a torkom, hogy időt nyerjek ezzel, és összeszedjem gondolataimat. - Mióta ismerlek, - rajzoltam ujjaimmal macskakörmöt a levegőbe, jelezve ezzel, hogy kb. nyolc órája találkoztunk először. - minden csaj úgy bámul rám, mikor a közeledben vagyok, mintha legalábbis az utolsó hmm... utcán pénzét kereső nő lennék a világon. - erre a megjegyzésre Kevin elmosolyodott.

- Nem tűnsz kurvának, ha erre utaltál az előbb. - nézett a szemembe erősen.

- Na, tessék! - mordultam fel mosolyogva. - Még egy férfi, aki pont a lényeget szedi ki a mondanivalómból.

- Komolyan Abs', kit érdekel?! - nevetett fel kínosan.

- Senkit. - motyogtam az orrom alatt, és a kihűlt, undorító szendvicset böködtem, mely már egyáltalán nem tűnt olyan étvágygerjesztőnek, mint először. Kezdtem rosszul érezni magam, hiszen nyilvánvalóan rossz vizekre tereltem a beszélgetést. Szerencsére anyu és Kevin apukája éppen ekkor léptek mellénk, és telepedtek le az asztalunkhoz.

- Reméljük semmit nem zavartunk meg. - mosolyogtak össze cinkosan.

- Nem! - vágtuk rá egyszerre, talán a kelleténél gyorsabban, mire a szülők aggodalmasan összenéztek.

- Nos, -köszörülte meg a torkát Kevin apukája - a nevem Dr. Victor Russo, munkámat tekintve pedig pszichológus vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek Abbie.

- Én is örülök. - ráztam kezet a férfivel, és kétségbeesetten azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon hány Victor nevű, fiatal, extremly hot megnevezéssel illethető, pszichológus akad ebben a kis városban..?! Hogy mondjam el Kevinnek?! Nem, nem mondhatom el neki, hogy dilidokihoz kell járnom, aki nem mellesleg az apja, többet szóba sem állna velem.

- Nos, Abbie, - pillantott rám Victor. - remélem nem felejtetted el a holnapi találkánkat.

- Ömömöm... - motyogtam, de Kevin közbeszólt.

- Hogy mi?!

- Abbie nem mesélte? - vonta fel a szemöldökét Victor. - Mostantól én vagyok a pszichológusa.

Ó, ne! Fogtam a fejem.

- Ami azt illeti, nem mondta! - ugrott fel az asztaltól Kev'. - Azt az icike-picike részletet nem említette, hogy... - akadt el a hangja.

- Mit?! - pattantam fel én is. - Mit nem mondtam el?! Esetleg azt, hogy orvosi eset vagyok?! Szerinted miért nem mondtam el?! - csaptam az asztalra idegesen. - Azért nem, mert féltem, hogy többé nem állsz majd szóba velem! 

Kevin ledöbbenve bámult, csakúgy, mint a Mc Donald's többi vendége. Anyu próbált lecsitítani, de nem ment. Egyszerűen képtelen voltam elviselni a fájdalmat, mely újból emészteni kezdett, pedig azt hittem Kevin társasága talán meggyógyít majd. Tévedtem. Többé nem bírtam megmaradni ezen a helyen és kirohantam. Ahogy végigfutottam az utcán, még hallottam anyu megtört kiáltását, hogy valaki állítson meg, mert nem ismerem a környéket, de nem érdekelt. Pedig tudtam, hogy nem lenne helyes ezt csinálnom. Kevin semmivel sem összehasonlítható hangját is meghallottam, ahogy kétségbeesetten azt hajtogatja; "Abbie"...