1. Fejezet; Tündérmesék

The Sun Loved 
The Moon So Much.

He Died Eyery Night 
To Let Her Breath.

~***~
Sziasztok! Meghoztam az első részt, amit megjegyzem, szerdán kellene publikálnom, de őszintén szólva nem bírtam tovább. Annyi kedves üzenetet, kommentet és véleményt kaptam neten és személyesen is, hogy úgy gondoltam ez egy ajándék lesz tőlem; Nektek. Nem túl hosszú, de bevezetésnek jó lesz a prológus után. Szerintem. Viszont ettől eltekintve a második fejezetet szerdán hozom, hiszen mindig akkor van új rész...:))

Tatum Dawn

~***~

Kisírt szemekkel ébredni nem a legfelemelőbb érzés, főleg ha az ember 1400 km-re van az otthonától, a szülei elváltak, kéthetente egyszer pszichológushoz kell járnia, három napja nem aludt semmit és nincs meg a kedvenc bakancsa sem. Ráadásul szeptember közepe van és az eső is zuhog. Gondolom ez utóbbiak a legkisebb gondjaim.

A nevem Abbie Van Wart és épp huszonnégy órával ezelőtt érkeztem meg Magyarországra egy amszterdami járattal. Tizennyolc évig Hollandiában nevelkedtem, ám magyarul is tudok, mivel édesanyám Budapesten élt, mielőtt kiment volna dolgozni Bedumba, ahol

megismerte apát.
Most könnyen gondolhatnátok, hogy: "Jaj, már megint ugyanaz a sablonos sztori, így fél lábon is ki lehet bírni!", de én előre rettegek az itteni élettől. Nem ismerem a kultúrát, a szokásokat, az embereket, na meg soha nem is voltam az a barátkozós típus, így szinte lehetetlennek tartom, hogy normális életem legyen. Anyu azzal vigasztal, hogy biztos lesz 

Ajánlott zene: [LINK]

egy-két haverom, hisz aranyos lány vagyok (ja, a föld nem hordott még a hátán nálam bunkóbb lényt, főleg a történtek óta), a tanárok is jófejek lesznek (haha, jó vicc), az új dilidokim pedig extremly hot (nos, ezt inkább, nem kommentálnám). Mikor anya ezeket a szavakat kimondja és a szemébe nézek, tudom, hogy jobbára önmagát biztatja, nem engem. Reménykedik. Folyton. Egy boldogabb életet szeretne, én pedig meghagyom őt abban a hitben, hogy minden megváltozhat. Személy szerint, én nem hiszek a tündérmesékben. Többé már nem. A szüleim válása csak még jobban megerősített ebben a hitben. Nem voltam mindig ilyen antiszociális, de sokan nem is gondolnák, mennyire tönkremehet egy élet pár hónap alatt. A barátod megcsal a "legjobb barátnőddel". Az apád drogdílerkedik a családod háta mögött, ő maga is a szer rabja lesz, közben a whisky-s üveget sem ereszti és mikor "rossz napja van", rajtad vezeti le a feszültséget. Az átlagod romlik a suliban, sokszor lógsz, ezért a tanárok is pikkelnek rád. Elhagynak a barátaid. Végül mindenkit ellöksz magadtól, amit a kétségbeesett felnőttek azzal próbálnak orvosolni, hogy pszichológushoz küldenek. Mindez, néhány hónap leforgása alatt a feje tetejére állíthatja az addig idilli világod.

Ezért döntött úgy anya, a bedumi pszichológusom tanácsára, hogy biztosan jót tenne nekem egy kis környezetváltozás. Így kerültem ide. Beismerem, nem repestem az örömtől, mikor 

meghallottam a hírt, hogy költözünk, főleg, hogy apát elítélték és végre nyugodtan élhettünk volna, de idővel kezdtem megbékélni a helyzettel.

Azt is megtudtam, hogy anyu egykori felmenői között nemesi származásúak is voltak és egy gyönyörű kúriát hagytak rá a kisváros határában, melyet némi anyagi ráfordítással pofásan fel lehetett újíttatni. Most is ugyanolyan csodás, mint régen lehetett, csupán rendbe szedettük a falakat (kívülről és belülről egyaránt), bebútoroztuk a szobákat, modernizáltattuk a vezetékrendszert, majd a mai napon hivatalosan is beköltöztünk.

Ebben a pillanatban anya valahol a várost járja. Talán elintézi a beiratkozásom a William Shakespeare Angol Tagozatos Gimnáziumba, vagy épp beugrott a kis Starbucks-ba, amit érkezésünkkor én is egyből kiszúrtam. Remélem, hogy az utóbbi verzió a befutó. Semmi kedvem suliba menni, főleg, mert tuti, hogy a többieknek már sikerült klikkeket kialakítanunk a leendő osztályomban, melyek közül egyikbe sem lenne esélyem bekerülni. Nem mintha akarnék.
Ez csupán egy elkeseredett érv volt a sok közül, melyet a gimibe járás ellen hoztam fel, de anya csak nem adta be a derekát. Ekkor döntöttem úgy, hogy bedobom az aduászt: 

- De anyu, - rebegtettem meg sűrű szempilláim - én érzelmileg labilis vagyok, Mr. Hilton (a bedumi dilidokim) sem támogatná az ötletet.

- Kicsim, az új orvosod, Viktor, szerint nagyon jót fog tenni, ha veled egykorú tinikkel ismerkedhetsz, úgy, hogy "tiszta lappal" indítasz. - simított hátra egy rakoncátlan hajtincset az arcomból.

- Ahjjj... - fújtattam megadóan. Anyának nem tudok ellentmondani. Ő az egyetlen, akivel normális kapcsolatot ápolok, akivel soha nem veszekszem, aki mindennél jobban szeret, akiben feltétel nélkül megbízom, aki anya és barátnő egyben és akiről tudom, hogy mindig a legjobbat akarja nekem. Ha vele vagyok, olyan a természetem, mint azelőtt. Viszont másoknak nem nyílok meg, tapintatlan vagyok és szemtelen.

Mr. Hilton egyszer ezt a magyarázatot adta a vonzónak nem mondható viselkedésemre:

- A kislány fél, hogy újra azt kell majd átélnie, mint ami a közelmúltban történt vele, ezért nem bízik meg senkiben, ezért von maga köré erős burkot. - adta meg a tudományos magyarázatot.

Őszintén szólva ezt hatalmas marhaságnak tartom, nem félek én semmitől, csupán anyán kívül nincs szükségem másra. Ezt akkor ki is jelentettem, mire Mr. Hilton elégedetten elmosolyodott, mintha erre a válaszra számított volna és ezt mondta:

- De édesanyád nem lesz mindig veled, akkor mit csinálsz majd? - vonta fel őszülő szemöldökét.

Ekkor úgy tettem, mintha erősen gondolkoznék, ám valami durva beszóláson törtem a fejem, hisz', hogy feltételezheti azt ez az orvos, hogy anya nem lesz mindig velem? Ő soha nem fog elhagyni. Nem tenné. És mivel semmi frappáns válasz nem jutott eszembe, egyszerűen idegesen felpattantam és elviharoztam. Ez bevett szokásom volt. Ha valami nem tetszett, fogtam magam, felálltam és elhagytam a helyszínt. Az idős pszichológus soha nem tartott vissza, talán ez is a taktika része volt, nem tudom. Mindenesetre nyugodt szívvel elengedhetett, hiszen anya mindig a parkolóban várt, egy alkalommal sem hagyott magamra.

Most viszont izgulok, mert holnap először fogok találkozni Dr. Nagyonszexivagyok Viktorral, aki fiatal és a pletykák alapján pont Mr. Hilton ellentéte lehet. Így aztán megsaccolni sem tudom, hogy fog viselkedni vagy épp mit fog kezdeni azzal, amivel mások képtelenek elbánni; a megállíthatatlanságommal.

Miközben a holnapi napon izgultam, anya rontott be az ajtón, kabátján millió vízcsepp díszelgett. Mosolyogva üdvözöltem, látványa mindig megnyugtatott, hamar el is felejtettem az iménti kétségbeejtő gondolatokat. Egy puszit nyomott a homlokomra, majd meglengetett két Starbucks-os papírzacskót az orrom előtt.

Örömmel vettem el az egyiket és kíváncsiskodva kukkantottam bele, felfedve ezzel tartalmát. Épp örömködve bontottam ki a finomságokat, mikor hirtelen eszembe jutott, milyen alkalmakkor szokott anya forrócsokit hozni; ha beszélni akar velem. Aggódva pillantottam fel a zacskóból és kezdtem el fürkészni anyu arcát. Ő csak megnyugtatóan elmosolyodott, majd fejével a nappali felé biccentett. Nem szóltam semmit, csak gyanakodva követtem és halkan figyeltem, ahogy szórakozottan ledobja csilingelő kulcscsomóját az asztalra, kabátját pedig a kandalló melegénél álló szék támlájára akasztja. Leült a kanapé közepére, majd biztatóan megpaskolta maga mellett a huzatot, mire lekucorodtam a párnák közé.

- Szóval, - kezdte bizonytalanul, miközben belekortyolt a gőzölgő forrócsokiba - voltam ma a William Shakespeare-ben, ahol az igazgatónő örömmel fogadott, megmutatta az épületet, bár nem tudom miért, nem én leszek a diák. - nevetett fel, mintha butaságnak tartaná a dolgot, pedig tudom, hogy nemes gesztusnak vette.

- Anyu, a lényegre, kérlek! - noszogattam.

- Jaj, bocsánat, kicsim. - kuncogott fel - Szóval, az iskola csodás, rendkívül jól felszerelt, kártyás beléptetőrendszere van, a menzai kaja isteni, a tanárok értik a dolgukat, a kis létszám miatt minden tanuló viszonylag egy szinten van, magas az ösztöndíjasok száma és nem utolsó sorban rengeteg délutáni szakkör is van - hadarta el egy szuszra, majd kíváncsian méregetett, vajon mit szólok.

Én csak csendben, lefagyva bámultam az üres pohár alját, mintha legalábbis valami érdekes lenne benne és azon gondolkoztam, vajon mit fogok én csinálni a William Shakespeare-ben, mert, hogy megszökni nem tudok majd, az fix.