2. Fejezet; Simán Kev'

The Sun Loved 
The Moon So Much.

He Died Eyery Night 
To Let Her Breath

~***~
Sziasztok! 
Meghoztam a második fejezetet. Ez már hosszabb terjedelmű, mint az előző, és több érdekes esemény is történik majd. Remélem tetszeni fog! Köszönöm szépen a 11 feliratkozást, a több, mint 1000 oldalmegjelenítést, a szép szavakat, pipákat, cseréket és kommenteket!

Tatum Dawn 

~***~

Anyu láthatta rajtam, hogy erősen töröm valamin a fejem, így csak ennyit felelt:

- Az igazgatónő azt mondta, hogy a mai napon egész nyugodtan benézhetsz a suliba, amúgy is beszélni szeretne veled, de nyugodj meg, minden év közben érkező diáknál ez az eljárás, plusz azt is megígérte, hogy egy órára bekukkanthatsz az osztálytársaidhoz. - hadarta izgatottan anya és hirtelen az az érzésem támadt, mintha azt várná, mikor kérdezem meg, hogy nem akar-e véletlenül suliba járni helyettem.

Ajánlott zene: [LINK]

Szórakozottan elmosolyodtam, amit anya igennek vett, pedig én csak elképzeltem, ahogy az én szeleburdi édesanyám az iskolapadot koptatja. Ennek ellenére nem puffogtam, mikor anyu felküldött a szobámba, hogy vegyek fel valami normális cuccot, amiben majd iskola-kompatibilisnek tűnök. Sőt azt is felajánlotta, hogy ő majd elfuvaroz a William Shakespeare-be. Hurrá!

Kelletlenül kullogtam fel a lépcsőn, ami a kúria tetőterébe vezetett.
Mindig is tetőtéri szobát szerettem volna, de a kis, bedumi ikerházunknál ezt nem tudtuk megvalósítani. Legnagyobb örömömre itt, a semmi közepén lehetőségem nyílt arra, hogy egy egész emeletet birtokba vegyek. Mivel a kúria hatalmas (földszint, emelet + tetőtér), és anyával ketten élünk benne, szinte könyörögnöm sem kellett, hogy hadd legyen csak az enyém a legfelső szint. Így, minden alkalommal, mikor felérek a csigalépcső tetejére és körbepillantok, boldogság önt el, mert tudom, hogy itt minden az enyém, senki nem zavarhat vagy zaklathat. Az egész annyira megnyugtató. De ami a legjobb, hogy mindennek van hely. Nem csak saját hálószobám van, hanem külön fürdőm és gardróbszobám is. Mindemellett a legnagyobb szenvedélyem és szerelmem; a fotózás is helyet kap a szintemen. Van egy kis fotó-stúdióm, fotólaborom és egy apró raktáram is a felszerelésnek. Sőt mi több, berendeztem egy kis helyiséget horror-szobának, melyben az új projektemhez szükséges fotók egy részét tudom elkészíteni. 

Miközben a szobám felé trappoltam, és egy futó pillantást vetettem a különleges helyiségre, megígértem magamnak, hogy Halloween-kor tuti nem teszem be ide a lábam, mert félő, hogy zombikkal lesz tele, bár azt az ötletet sem vetettem el, hogy belépőjegyet szedek majd az ünnepkor, és élőhalottnak öltözve fogom a frászt hozni minden erre tévedőre. Még nem tudom. Ilyen és ehhez hasonló dolgokon törtem a fejem, miközben benyitottam a cirádákkal tarkított hálószobaajtómon. Kellemes, megnyugtató levendulaillat terjengett a négy fal között, mely akkor sem szűnt meg, mikor benyitottam a gardróbba. Hosszasan tűnődtem, hogy vajon mit vegyek fel, végül a kedvenc bakancsomra, mely időközben megkerült, egy sötétlila farmerra, egy sima, fekete, enyhén V-kivágású felsőre és a türkizzöld, kötött körsálamra esett a választás. Gyorsan kikeféltem hosszú, dús, egyenes loboncom, egy hullámcsattal félretűztem egy rakoncátlan tincsem, felkaptam a fekete bőrdzsekim és a fényképezőgépem, majd leszaladtam a lépcsőn.

Szerencsére már elállt az eső, bár törzsgyökeres holland révén nem ért meglepetésként a kis zivatar. Mindig is szerettem az eső utáni életet. Mivel Bedumban a város közepén laktunk, így csak elképzelni tudtam, milyen is lehet a természet egy kis felhőszakadás után. Minden fűszálon vízcseppek ülnek, a levegő tiszta, friss és a közeli fenyőerdő illata csakúgy vibrál az ember körül. Felbecsülhetetlen érzés. Még egyszer, utoljára vettem egy mély levegőt, majd beszálltam az anyósülésre anyu mellé.

Az út csendben telt. Nem akartam beszélgetni. Minél közelebb értünk a sulihoz, annál idegesebb lettem, így aztán egész végig úgy tettem, mintha valami halaszthatatlan 

állítgatnivalóm lenne a fotómasinámon. Szerencsére anya már ismert annyira, hogy felismerje ezt a viselkedésformát, így ő sem zaklatott, pedig, mikor egyszer lopva rásandítottam, láttam az arcán, hogy nagyon szívesen beszélgetne velem, biztatna kicsit. Próbáltam kitalálni valamit, hogy csevejt kezdeményezzek, de semmi normális téma nem jutott az eszembe, ezért hamar fel is adtam.

Körülbelül tizenöt perce utazhattunk, mikor anya bekanyarodott egy két oldalról juharfákkal szegélyezett útra és lelassított egy hatalmas vaskapu előtt.

- Hát itt volnánk. - törte meg a csendet anyu, mivel nem szóltam semmit, nem szálltam ki a kocsiból, hanem csak bámultam ki az ablakon és a William Shakespeare Angol Tagozatos Gimnázium feliratot szuggeráltam.

- Ühüm... - hümmögtem egy sort - ez nagyon szép.

- Igen, az. - helyeselt anyu és az arcomat fürkészte - Minden rendben lesz kicsim, fél háromra itt leszek érted, addig elrendezek pár dolgot. Ha gond van, esetleg kellene valami, csak hívj!

- Rendben. Köszönöm. Szia. - adtam sorra a kurta válaszokat, majd kiszálltam a járműből.

Néztem, ahogy anya elhajt a kék Minivel, majd az telefonom órájára pillantottam. 09:30. Csodás. Lelkesedésem rohamosan kezdett alábbhagyni. Úgy indultam meg a hatalmas bejárati ajtó felé, mintha a fogamat húznák. Mivel belépőkártyám nem volt, csak bizonytalanul megnyomtam a csengőt. Pár pillanatig vártam, majd egy fiatal, nálam talán egy évvel idősebb csajszi nyitott ajtót.

-Szia! - küldött felém egy barátságos mosolyt - Ugye új vagy itt?

-Hello. - köszöntem vissza sután - Igen, most költöztünk ide. De honnan tudod, hogy mondjuk nem csak elaludtam? - szegeztem neki a kérdést, közben pedig alaposan végigmértem. Tudtam, hogy ő is ugyan így tesz. Hosszú, festett, vörösesbarna hajkorona, nagy, barna szemek, magas termet, barátságos mosoly. Ezek voltak a legszembetűnőbb dolgok, melyeket először észrevettem rajta. Szimpatikus volt, bár tudtam, hogy soha nem lennénk barátnők, hiszen ő túl menőnek és életvidámnak tűnt hozzám képest.

- Tudod, ez egy kis iskola, - kezdte - itt ha nem is ismersz mindenkit személyesen, akkor is minden tanulót felismersz, hisz' látod őket nap, mint nap, így hamar feltűnik, ha új hús van a láthatáron, plusz nincs belépőkártyád. - kacsintott rám viccesen. Erre önkéntelenül is elmosolyodtam, pedig megfogadtam, hogy nem fogok senkivel beszélni, hacsak nem muszáj, haverkodásról meg szó sem volt. - Amúgy Lucának hívnak. - nyújtotta felém tökéletesen manikűrözött kacsóját.

- Én Abbie vagyok, de nyugodtan hívj Abs'-nek. - mutatkoztam be röviden. Lucát nem zavarta túlzottan, hogy enyhén szólva passzív vagyok, inkább vidáman ezt csicseregte, miközben vigyorogva megrázta a jobb kezem:

- Nos, Abs', üdvözöllek a William Shakespeare Gimnáziumban!

- Ó, te jó ég! - gondoltam magamban, miközben illedelmesen elmosolyodtam, megköszöntem Lucának az útbaigazítást, majd határozott léptekkel megindultam a lépcsőn, fel az igazgatói irodába.

Szerencsémre még nem csöngettek ki, így nem kellett már most kíváncsi tekintetek kereszttüzébe kerülnöm. Bár, ha Luca igazat mondott, akkor rendkívül érdekes napok elé nézek, már ami a kíváncsi tekinteteket illeti. Pedig mennyire, de mennyire utálom ha én vagyok a középpontban!

Időközben felértem az első emeletre, ahol az igazgatói és tanári szoba is volt. Épp sikerült minden bátorságomat összeszednem és megindulnom, mikor három velem egykorú srác keresztezte utam. A francba, biztos lyukasórájuk volt. Már csak ez hiányzott. Néhány kiéhezett, laza pasi, akiknek láthatóan feltett szándékuk volt, hogy csevejt kezdeményezzenek velem. És igazam is lett.

- Héj! -állított meg a legmagasabbik srác kulturált hangnemben.

Nem akartam már az első percben lehordani, így nem szóltam semmit, csak egy elszánt mosoly kíséretében megfordultam és felvettem a "nekem makogsz, haver?" arckifejezésem. A srác egy pillanatig tátott szájjal bámult, így könnyen megfigyelhettem, hogy legalább fél csomag rózsaszín (?) rágó van a szájában, az IQ-ja pedig nem lehet több, mint egy döglődő meztelencsigának. Szívesen gyomorszájon vágtam volna, hogy mégis mi a fenéért liheg az arcomba, de ehelyett illedelmesen köszöntöttem:

- Szia, a nevem Abbie. 

- Tudjuk. - lépett elém a banda harmadik tagja, feltehetően a vezérbika- Abbie Van Wart, igaz? - vetett rám egy 100 wattos vigyort.

- Igen, Abs'. - mondtam meglepetten, mert képtelen voltam rájönni, vajon honnan tudhatja a nevem.

- Nos, Abbie, - nyújtotta jobb kezét a srác (miért akar itt mindenki kezet fogni?!) - üdv a William-ben, az én nevem Kevin, de hívhatsz simán Kev'-nek is.

Ó anyám! Simán Kev'!

Illedelmesen biccentettem, jelezve ezzel, hogy vettem az adást, de nem érdekel túlzottan a neve. Sajnos nem értette a célzást, mivel a haverjaival (Márkkal és Mátéval, akik nem mellesleg ikrek), kezdett el magyarázni arról, hogy ha a jövőben bármi bajom van, csak forduljak hozzájuk. Mivel hamar szabadulni akartam, biztosítottam őket, hogy ha bármi gondom lesz, szólok. Ennek ellenére nem úgy tűnt, mint akik továbbállnának. Lassan már azon voltam, hogy egyszerűen sarkon fordulok és befutok az igazgatóiba. Ekkora azonban hirtelen kicsengettek. A francba, már csak ez hiányzott!

- Héj csajszi! - lengette meg Kevin jobb kezét az orrom előtt - Be kell, hogy mutassalak pár jó arcnak.

- De... - hebegtem, valami jó kifogást keresve - Te B-s vagy, nem? Én A-s leszek.. és...

- Az nem akadály kislány! -karolt belém Márk (?)- Csak az órákat kell majd azzal a pár bénával töltened. A szünetekben itt leszünk neked mi. -villantotta rám hibátlan mosolyát.

Ó, szóval hatalmi harc folyik a két osztály között, ezért pátyolgatnak ennyire. Bár, ahogy elnézem, ez a három srác suliidőn kívül is "pátyolgatna". Brrr.. A hideg is kirázott.

Tudtam, hogy a szünet végéig nem szabadulok, így készségesen követtem a három srácot a második emeletre. Rövidke utunkat mindenütt kérdő tekintetek követték. A fiúk lepacsiztak más srácokkal, oda-odaszóltak egymásnak, jelezve ezzel, hogy ők azon a bizonyos hierarchiai ranglétrán igen magasan állnak. Szuper. Három alfahím.

Elértük a 12.B feliratú osztály ajtaját, de a fiúk nem mentek be, hanem a folyosó vége felé tereltek, ahol egy piros kanapét, pár szuper fotelt és egy falba épített padot láttam (igaz, ilyen padok végig, az egész iskolába, minden folyosón fellelhetők voltak). Ez tetszett. Minél közelebb értünk a zsibongóhoz, annál jobban liftezett a gyomrom, de már nem fordulhattam vissza. Sem a büszkeségem, sem a helyzet nem engedte meg, mert hirtelen azt vettem észre, hogy elértük a célállomást.

- Gyerekek, ez itt Abbie! - mutatott be a többieknek Márk.

- Sziasztok! - intettem bénán. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. Még egy erőltetett vigyort is megeresztettem, de nem kaptam reakciókat. Se egy köszönést, még egy megvető vigyort sem. Semmit. Nothing. A társaság gyanakvóan végigmért. Észrevettem, hogy szinte mindenki vagy az ikreket, vagy Kevint fixírozza. Nem értettem a szitut, egészen addig, míg Máté át nem karolta a vállam és búgó hangon ki nem jelentette, hogy:

- Jófej csajszi, hamar megkedvelitek.

Ekkor, mintha az előbb még fojtogató ellenszenvet egyszerűen elvágták volna, mindenki

barátságosan köszöntött, páran vállon veregettek, a lányok puszival üdvözöltek (oh, my Gosh, why?!). Mindezek ellenére azért élveztem, hogy máris bevettek a társaságba, beszélgetést kezdeményeztek, érdeklődtek. Még pár fotót is lőttem, plusz meg is ígértem, hogy este átküldöm a jobbakat. Igazság szerint magam is meglepődtem, nem hittem, hogy ez az először ellenszenves társaság, akiket magamban vagy százszor bunkó megjegyzésekkel illettem, lehetnek ennyire... hm, kedvesek. Merthogy azok voltak. Bár kitudja, ha nem Kevinnel lettem volna, talán már kilógattak volna az ablakon, de nem érdekelt. Most nem. Ezt nem szúrhattam el. Ezért ennek tudatában a tizenöt perces szünet végét kissé elkülönülve a többiektől, két csajjal töltöttem, Reginával és Tamival. A következő, igen érdekes párbeszéd hangzott el:

- Na, - tápászkodtam fel - azt hiszem mennem kell, még beszélnem kell a dirivel. - mosolyodtam el halványan.

- Hát persze csajszi! - kontrázott a két lány kórusban.

- Helló mindenki! - köszöntem el hangosan a bandától is. Mindenhonnan "Szia Abbie/Abs'", "Hétfőn találkozunk!", és "Szevasz kiscsaj." mondatok hangoztak el. Már épp megindultam volna, mikor Kevin megállított:

- Várj, Abs'! Egy perc és megyek. Lekísérlek a banyához.

- Ööööö, oké. - huppantam vissza a helyemre, elmosolyodva az igazgatónőre tett megjegyzésén.

- Hoppá, hoppá! Mik lesznek még itt! - kiáltott fel Tami, majd lepacsizott Regivel.

- Hogy értitek? - pislogtam nagyokat, fogalmam sem volt, mire gondolnak.

- Ugyan, - kacsintott rám Regi - egyértelmű, hogy Kev' meg van esve érted. Esküszöm, tiszta főnyeremény ez a pasi. Magas, izmos, sportos, sőt, még okos is. Ez ritka kombináció. Kár, hogy Márknak semmi sütnivalója. - csacsogta ábrándozva.
 

- Ááá, ez hülyeség! - legyintettem nevetve. - Viszont neked tetszik Márk, igaz? - tettem hozzá gyorsan, hogy leakadjunk az engem érintő kínos témáról.

- Igen, - mélázott el a lány - neki meg - bökött a barátnőjére - Máté tetszik.

- Nem rossz, nem rossz. - mondtam, csakhogy ne hagyjam a levegőben lógni a mondatot.

- Tudjuk. - vigyorodott el Tami, majd hozzátette - Ott a lovagod, menj, nehogy eltűnjön a fehér paripáján.

Erre csak elmosolyodtam, mert tudtam, hogy a lányok nem féltékenységből szívták a vérem. Intettem egyet, majd odabattyogtam a várakozó Kevin jobbjára és csendben elindultunk. Amilyen jól kezelte Tami és Regi azt, hogy Kevin haverkodik velem, a többi csaj annál rosszabbul viselte. Láthatóan villámokat szórt a szemük, én pedig kezdtem kínosan érezni magam. Igazán csak akkor ijedtem meg, mikor Kevin szólt, hogy gyorsan bemegy a pénzéért, hogy a büfében vegyen valamit, de várjam meg. Csak bólintottam, majd leültem az egyik ablak alatti radiátorra és vártam. 

Zavartan körbepillantottam, kerülve a gyilkos tekinteteket, majd észrevettem, hogy a 12.A osztálya pont a B-é mellett van. Épp az ajtóra kiragasztózott posztereket kezdtem el figyelni, mikor kilépett egy srác, eltakarva ezzel az éneklő Shakira fejét. Felpillantottam, hogy megtudjam, ki az aki kitakarta a csodás látványt, de lemerevedtem, ugyanis az illető, tengerkék szemeit az enyéimbe fúrva bámult, és nem úgy tűnt, mint akit zavar, hogy észrevettem. A gyomrom megugrott, a szívem elszorult, ugyanis a srác kiköpött mása volt a hollandiai exemnek; magas termet, szikár, de izmos testfelépítés, gyönyörű kék szempár, sűrű, sötétbarna, szinte fekete haj. Sugárzott róla, hogy magabiztos, egoista és gőgös. 

A srác továbbra sem vette le rólam a tekintetét, csupán akkor kapta el a fejét, mikor Kevin kijött az ajtón, és rám mosolygott. A fiú arcvonásai ekkor megváltoztak; szánalom, düh és csalódottság váltotta fel az addigi érdeklődő pillantások helyét. Kissé megrökönyödhettem, ugyanis Kevin is elnézett abba az irányba amerre én bámultam.

- Örülök, hogy látlak Dominik. - küldött egy lenéző pillantást a srác felé, jelezve ezzel, hogy az övé vagyok. Haha, ha tudta volna, hogy mennyire nem.

De Dominik semmit nem szólt. Továbbra is gyűlölettel teli pillantásokat küldött felénk, és még akkor is a hátamon éreztem metsző tekintetét, mikor Kevin gyengéden megfordított, és a lépcső felé kezdett el terelgetni. Az út hátralévő részében csak arra tudtam gondolni, hogy vajon mennyi esélye van annak, hogy Dominik csak "átutazóban" volt a teremben és nem leszünk osztálytársak. Az eredmény sajnos elkeserítő volt.

Lent, az igazgatói előtt, gyorsan elköszöntem Kevintől, majd benyitottam az ajtón. Egy váróban találtam magam. A titkárnő megkérdezte, ki vagyok, mit szeretnék és mikor elmondtam neki, kijelentette, hogy az igazgatónő épp megbeszélésen van, de nemsokára jön, addig várjak. Csak illedelmesen szót fogadtam, majd leültem a süppedős bőrkanapéra és azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon lehet-e ennél rosszabb.

Lett.

Hirtelen kinyílt az ajtó és Dominik lépett be rajta. Rám nézett, majd megállt velem szemben, felvette a félisten pózt (értsd: kissé távol állt a faltól, de vállaival neki dőlt annak, kezeit karba tette, hajtincsei a szemébe hullottak, majd mit sem törődve azzal, hol is van, feltette bal lábát a falra), majd folytatta a pár perccel ezelőtt megkezdett jó szokását; gyilkosan méregetett.