3. Fejezet; Tudathasadásos vagy?!

The Sun Loved 
The Moon So Much.

He Died Eyery Night 
To Let Her Breath.

~***~

Sziasztok!
Meghoztam a harmadik fejezetet, remélem tetszeni fog. Semmit nem szeretnék hozzáfűzni, igazából kezdenek beindulni az események. Remélem tetszeni fog, és hagytok némi nyomot magatok után!

Tatum Dawn

~***~

Kényelmetlenül fészkelődni kezdtem, de nem vált be. A hajam mögé bújtam, nem vált be. Rosszallóan a szemébe néztem, nem vált be, csupán egy lenéző mosolyt kaptam. Ekkor megelégeltem a dolgot, felkaptam egy a dohányzóasztalon elhelyezett újságok egyikét, találomra kinyitottam, majd az arcom elé emeltem, jelezve ezzel, hogy türelmem a vége felé közeledik.

Hirtelen viszont váratlan esemény történt.

- Szia. - ült le mellém a kanapéra.

Nem tudom milyen pofát vághattam. Egyszerre ülhetett ki az arcomra a megdöbbenés, a szánalom és a meglepődöttség. A mai napra már elég konfliktusban és meglepetésben volt részem, így mit sem törődve fáziskésésével és azzal a ténnyel, hogy ez a helyzet mennyire groteszk és ironikus, megeresztettem egy halk "Heló"-t. Reméltem, hogy ezzel le is zárjuk eme csodálatos beszélgetést, de pechemre nem így lett.

- Dominik vagyok. - bökte ki bármilyen érzelem nélkül, tárgyilagosan. Ekkor felment a pumpa.

- Őszintén, - csaptam le az újságot a bőrkanapéra, mely hatalmasat csattant. - te tudathasadásos vagy?!

Már épp válaszolt volna valami "kedveset", mikor kinyílt az ajtó.

- Mi ez a csapkolódás gyerekek?! - jött ki egy magas, csinos, középkorú nő az igazgatói irodából. - Dominik, mit keresel itt már megint? - tette fel a kérdéseket egymást után, meg sem várva válaszunkat, majd rám nézett. - Abbie, ugye? - csillant fel a szeme, mikor rám emelte tekintetét, mintha legalábbis a világ legtehetségesebb, legokosabb és legsokszínűbb diákja lennék. Zavartan bólintottam, majd feltápászkodtam, mert az igazgatónő izgatott mosollyal az arcán, kezét felém nyújtva sürgetett, hogy menjek már be az irodába. - Mellesleg Dominik, miben segíthetek? - sandított a srácra mintegy mellékesen. Láthatóan nem érdekelte, mit tett a fiú.

- Bevertem a falat. - mondta egyszerűen, nekem pedig elkerekedett a szemem. Hollandiában ezért már kicsapták volna. Én is csak azért húztam sokáig a "dolgaimmal", mert "orvosi eset" voltam. Azonban az igazgatónőre pillantva meglepődve tapasztaltam, hogy a megbotránkozás vagy a megrökönyödés egyetlen kis jelét sem mutatja.

- És miért tetted? - szegezte neki a kérdést unottan.

- Csak ideges lettem. Ennyi az egész. Valahogy le kellett vezetnem a dühöt. - mondta lazán. És ami a leghátborzongatóbb volt az egészben az nem az volt, hogy ilyen flegmán kezelte a dolgot, nem. Az volt a legrosszabb, hogy végig a szemembe nézett, miközben ezeket a szavakat kiejtette.

Az elkövetkezendő két és fél  órában, míg Claudia igazgatónővel beszélgettem, többször is elkalandoztam. Anya ezt mindig  művészi beállítottságommal magyarázta, amivel szinte mindig egyet is értettem. Azonban tudtam, hogy most másról volt szó. A mai napon járt az eszem. Kevinen, Dominikon és a többieken.

Kevinnel kapcsolatban rengeteg dolog aggasztott. Először is az a tény, hogy szóba állt velem, sőt mi több, pártfogásába vett és megvédett. 

Dominik. Nos, ő Mr. Rejtély. Mióta "bemutatkozott", minden lépése kiszámíthatatlan és női ésszel teljességgel felfoghatatlan. Minden tette mintha kapcsolatban lenne velem. A fal megrongálása. Az igazgatóiban történtek, a...

- Figyelsz, Abbie? - hallottam Miss Hale hangját. (Igen, az igazgatónő angol, mint megtudtam.) Fátyolos tekintettel rápillantottam, mire ő elmosolyodott.

- Látom elfáradtál. - jegyezte meg szórakozottan.

- Igen. - hebegtem össze-vissza, bár azt sem tudtam, mit kérdezett, csupán azt a taktikát választottam, hogy ha helyeselek, akkor nem lőhetek mellé.

- Akkor el is engedlek. - mondta mosolyogva, nekem pedig kedvem lett volna megkérdezni, hogy miért ilyen kedves, de jobbnak láttam kussolni.

- Köszönöm a... a... - habogtam megint. - köszönök mindent. - egyszerűsítettem le végül a dolgot. Már éppen léptem volna ki az ajtón, mikor még egyszer utánam szólt:

- Abbie, menj el kérlek a titkárnőhöz, hogy adja oda az iskolai egyen-csomagodat. Mindent megtalálsz benne, már összekészítettük. - mondta gyorsan és láttam rajta, hogy már szívesen áttérne a következő napirendi pontra, így gyorsan megköszöntem és továbbálltam. 

Kilépve az ajtón, egyszerre öntött el a megkönnyebbülés, a pánik, a kétségbeesés és a bizonytalanság. Sajnos képtelen voltam lenyugtatni magam, mert jobbra pillantva, az egyik diákok számára kihelyezett kanapén megpillantottam Kevint. Látszólag rám várt. Mikor összetalálkozott a tekintetünk, elmosolyodott, és én sem tudtam megállni, hogy ne tegyek másként. Táskáját vállán átvetve indult meg felém, majd lovagiasan elvette az enyémet is, és együtt indultunk el a titkárságra, ahol megkaptam egy kis vászontatyóban az ígért holmikat. Csendesen baktattunk le a portáig, ahol felvettük kabátjainkat, majd kiléptünk a csípős őszi napsütésbe.

- Abs', - szólított meg Kevin. - messze van a Van Wart-kúria, ne kísérjelek el? - pillantott rám aggodalmasan, és láttam rajta, hogy semmi hátsó szándéka nincs. Mennyire félreismertem!

- Ó, - mosolyodtam el halványan - köszönöm, Kev', de anyu már ott vár rám a parkolóban. - biccentettem fejemmel az említett irányba.

- Hát ebben az esetben; szia Abbie. - lépett közelebb, mire ösztönösen hátrahőköltem. Mosolyogva eltűrte egy rakoncátlan tincsem a fülem mögé, majd zsebre dugott kezekkel elindult egy kis utca felé. Zavartan néztem utána, végül jobbnak láttam indulni, mert anyu így is mindent látott, úgysem úszom meg a kínos "Ki ez a jóképű fiú?!" és hasonló kérdéseket. Természetesen igazam lett. Anyu egyből a lényegre tért:

- Jaj, Abbie, máris barátokat szereztél? - örvendezett a nyakamba ugorva.

- Neked is szia. - forgattam meg a szemem mosolyogva. - És nem, nem mondanám, hogy Kevinnel barátok lennénk.

- De hát... - ellenkezett. - láttam, hogy...

- Anyuu! - szaladt egy oktávval feljebb a hangom.

- Értem, értem. - adta be a derekát, de láttam rajta, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot, ragaszkodik a saját verziójához. Mosolyogva meghagytam ebben a hitben, majd gyorsan beugrottam az anyósülésre, mert elkezdett szemerkélni az eső vagy a köd, nem tudtam eldönteni.

- Abs', lenne kedved beugrani a Mekibe? - pillantott rám anya, miközben elhagytuk az iskola parkolóját. - Sajnos annyi elintéznivalóm volt, hogy nem maradt időm főzni.

- Persze, semmi gond. - nyugtattam meg, mert tudtam, hogy mennyi minden szakadt most a nyakába, és a főzicskélés a legkisebb gondja.

Kis kerülőt kellett tennünk, mert a Mc Donald's pont a város másik felén volt, de nem bántam. Előhalásztam az iPhone-om, és felléptem a közösségi oldalra, ahol meglepetten tapasztaltam, hogy jó páran bejelöltek. Kevin, Regi, az ikrek, Tami és pár felsőbbéves, akiket ma ismertem meg. Mosolyogva visszajelöltem mindannyiukat, majd rákattintottam az "olvasatlan üzenetek" ikonra és meglepődötten, vigyorogva olvastam el a következő sorokat:

"Szia Abbie, Remélem még nem felejtettél el, ha esetleg igen, akkor nézd meg a ma készített fényképeidet, én vagyok az a magas, jóvágású egoista, majom, tudoood.

Ui.: Nálam maradt a sálad. Holnap átviszem. Kevin"

                                                                                    

Fejcsóválva nyomtam ki a telefonom, mert nem akartam, hogy anyu kérdezősködjön, hogy mi olyan vicces, na meg én magam sem tudtam még mit kezdeni ezzel a helyzettel. Olyannyira elkalandoztam, hogy azt sem vettem észre, mikor megérkeztünk a Mc Donald's elé, anyu pedig leparkolt egy hatalmas, zöld terepjáró mellé.
A bejárati ajtó felé baktatva viszont már egészen más forgott a fejemben. Az egész napi étlen-szomjan vándorlás következményeivel kellett szembenéznem, ugyanis olyan mértékben lekötöttek a mai nap történései, hogy elfelejtettem enni... Izgatottan ugrabugráltam fel a lépcsőn, mint valami hétéves, majd berontottam az ajtón, és sebes léptekkel megindultam a pult felé. Esküszöm nem szokásom az ilyesfajta viselkedés, de ha az ember lánya van olyan hülye, hogy ne egyen egész nap, így jár. Izgatottan fürkésztem a pult felett kifüggesztett menüsort, és azon morfondíroztam, vajon elég lesz-e két szendvics nagy kólával és extra krumplival, vagy vegyek egy harmadikat is. Anyu ráérősen beszélgetett egy magas férfivel, én pedig kezdtem az ájulás szélére kerülni.

- Nem tudtam, hogy a tinilányok ennyire meg vannak veszve a mekiért. - hallottam meg hirtelen egy ismerős hangot a hátam mögül. Megpördültem a tengelyem körül, és az éppen rajtam jól szórakozó Kevinnel találtam szembe magam. Döbbenten pislogtam, de ő csak nem hagyta abba a szapulásom. - Esetleg szeretnéd, hogy fizessek neked egy Happy Meal-t? - váltott komoly hangnemre, de a szemén láttam, hogy nem sok választja el attól, hogy a szemembe röhögjön.

- Ez nem vicces Kevin! - hordtam le szégyenkezve a srácot. - Egész nap nem ettem semmit, anyu pedig valami pasassal beszélget, én meg itt fogok összeesni az éhségtől. - mondtam elkeseredettséget imitálva, ami valljuk be, nem esett nehezemre.

- Akkor ezen gyorsan változtatnunk kell! - mosolyodott el komolyságot tettetve. - Apu, - kurjantotta el magát. - Abbie-vel veszünk kaját, majd gyertek oda az asztalunkhoz.

- Rendben fiam. - fordult felénk az éppen anyuval beszélgető férfi, majd küldött felém egy barátságos mosolyt, és vissza is fordult anyához. Ezalatt a pár másodperc alatt is sikerült megfigyelnem a férfit, és hát meg kell hagyni, nagyon sármos volt. Kevin pont a kiköpött mása, csak épp fiatalabb verzióban.

- Gyere Abs', - fordított vissza Kevin finoman. - meghívlak. Annyit ehetsz, amennyit akarsz. - vigyorodott el.

- Rendben, de kifizetem, ígérem. - erősködtem, majd újból a menüt kezdtem szuggerálni. Vagy tíz percig álldogáltunk csendben, mire döntésre jutottam.

- Kész! - jelentettem be ünnepélyesen, Kevin felé fordulva.

- Hála a jó égnek! - emelte tekintetét a plafon felé, de a szemein láttam, hogy mosolyog. - Azt el sem merem képzelni, hogy mennyi időt tölthetsz a plázában.

- Kikérem magamnak! - háborodtam fel nevetve. - A plázában egyedül a könyvesboltban tudok órákat eltölteni. Na meg a moziban, meg a...

- Oké, oké. - nevetett fel angyalian, mire az étterem tizenkét és a halál közötti női tagjai egyszerre olvadtak el, és semmisítettek meg tekintetükkel. - Egyszer arra is sort kerítünk, de most rendelj, mert már akusztikai környezetszennyezésnek számít a gyomorkorgásod.

Miután megszereztük a kaját, és leültünk egy sarokba, nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzem meg, ami egész nap foglalkoztatott:

- Kevin, - szólítottam meg, mire felkapta a fejét, és minden figyelmét nekem szentelve kezdte el fürkészni az arcom. - te minden nőből ezt a reakciót váltod ki?

- Mire gondolsz? - nézett rám gyönyörű, barna szemeivel, melyek folyton mosolyogtak.

- Ugyan, ne mondd, hogy nem vetted még észre, hogy milyen hatással vagy az ellenkező nem tagjaira! - forgattam meg a szemeim hitetlenkedve.

- Nem értem mire gondolsz. - kevergette meg a kávéját. - Fejtsd ki, kérlek!

- Khm. - köszörültem meg a torkom, hogy időt nyerjek ezzel, és összeszedjem gondolataimat. - Mióta ismerlek, - rajzoltam ujjaimmal macskakörmöt a levegőbe, jelezve ezzel, hogy kb. nyolc órája találkoztunk először. - minden csaj úgy bámul rám, mikor a közeledben vagyok, mintha legalábbis az utolsó hmm... utcán pénzét kereső nő lennék a világon. - erre a megjegyzésre Kevin elmosolyodott.

- Nem tűnsz kurvának, ha erre utaltál az előbb. - nézett a szemembe erősen.

- Na, tessék! - mordultam fel mosolyogva. - Még egy férfi, aki pont a lényeget szedi ki a mondanivalómból.

- Komolyan Abs', kit érdekel?! - nevetett fel kínosan.

- Senkit. - motyogtam az orrom alatt, és a kihűlt, undorító szendvicset böködtem, mely már egyáltalán nem tűnt olyan étvágygerjesztőnek, mint először. Kezdtem rosszul érezni magam, hiszen nyilvánvalóan rossz vizekre tereltem a beszélgetést. Szerencsére anyu és Kevin apukája éppen ekkor léptek mellénk, és telepedtek le az asztalunkhoz.

- Reméljük semmit nem zavartunk meg. - mosolyogtak össze cinkosan.

- Nem! - vágtuk rá egyszerre, talán a kelleténél gyorsabban, mire a szülők aggodalmasan összenéztek.

- Nos, -köszörülte meg a torkát Kevin apukája - a nevem Dr. Victor Russo, munkámat tekintve pedig pszichológus vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek Abbie.

- Én is örülök. - ráztam kezet a férfivel, és kétségbeesetten azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon hány Victor nevű, fiatal, extremly hot megnevezéssel illethető, pszichológus akad ebben a kis városban..?! Hogy mondjam el Kevinnek?! Nem, nem mondhatom el neki, hogy dilidokihoz kell járnom, aki nem mellesleg az apja, többet szóba sem állna velem.

- Nos, Abbie, - pillantott rám Victor. - remélem nem felejtetted el a holnapi találkánkat.

- Ömömöm... - motyogtam, de Kevin közbeszólt.

- Hogy mi?!

- Abbie nem mesélte? - vonta fel a szemöldökét Victor. - Mostantól én vagyok a pszichológusa.

Ó, ne! Fogtam a fejem.

- Ami azt illeti, nem mondta! - ugrott fel az asztaltól Kev'. - Azt az icike-picike részletet nem említette, hogy... - akadt el a hangja.

- Mit?! - pattantam fel én is. - Mit nem mondtam el?! Esetleg azt, hogy orvosi eset vagyok?! Szerinted miért nem mondtam el?! - csaptam az asztalra idegesen. - Azért nem, mert féltem, hogy többé nem állsz majd szóba velem! 

Kevin ledöbbenve bámult, csakúgy, mint a Mc Donald's többi vendége. Anyu próbált lecsitítani, de nem ment. Egyszerűen képtelen voltam elviselni a fájdalmat, mely újból emészteni kezdett, pedig azt hittem Kevin társasága talán meggyógyít majd. Tévedtem. Többé nem bírtam megmaradni ezen a helyen és kirohantam. Ahogy végigfutottam az utcán, még hallottam anyu megtört kiáltását, hogy valaki állítson meg, mert nem ismerem a környéket, de nem érdekelt. Pedig tudtam, hogy nem lenne helyes ezt csinálnom. Kevin semmivel sem összehasonlítható hangját is meghallottam, ahogy kétségbeesetten azt hajtogatja; "Abbie"...

1. Díjam

Nagy örömben volt részem a minap, hisz' megkaptam a blog első díját, amit nagyon köszönök egy kedves idegennek; Boginak. Nagyon meglepett vele, nem számítottam rá, hogy ilyen hamar lesz részem a Liebster Award-ban. Remélem sikerül 11 bloggernek vagy bloggerinának továbbküldenem. 

Plusz megragadnám az alkalmat arra, hogy megköszönjem a sok pipát, amit hagytok nekem és a kedves üzeneteket a chatbe, viszont örülnék pár kommentnek is, hogy tudjam, jó irányba haladok-e. 

Előre is köszönöm és csapjunk is bele.

Szabályok:

• Írj 11 dolgot magadról!
• Válaszolj a jelölő által írt 11 kérdésre!
• Írj 11 kérdést!
• Küldd tovább 11 embernek!

11 dolog magamról:

• 1. Menthetetlenül önbizalomhiányos vagyok.
• 2. Kedvenc sportjaim; úszás, foci, kosár, vízilabda, kézi.
• 3. Szeretnék eljutni Hollandiába.
• 4. Imádok utazni, kultúrákat megismerni, fotózni.
• 5. Nem szeretem azokat az embereket, akik elvannak telve maguktól, holott semmi okuk rá.
• 6. Egyesek szerint bunkó vagyok, szerintem meg csak azzal vagyok kedves, aki megérdemli.
• 7. Nagy Bayern München-fan vagyok.
• 8. Ha huzamosabb ideig utazok, képtelen vagyok kommunikálni a körülöttem lévőkkel, csakis zenét vagyok képes hallgatni.
• 9. Van egy kék szerencsekarkötőm, ami mindig rajtam van.
• 10. Maximalista vagyok, de csak azokon a területeken, amik érdekelnek.
• 11. Állítólag nagyon szépen tudok rajzolni.

Válaszaim Bogi kérdéseire:

1. Hány blogod van?

Igazából ezen kívül van még egy blogom, amit már lassan három éve vezetek, de egy másik felhasználón van, ugyanis jobban szeretem a történeteimet úgy írni, hogy csak kevesen tudják valójában, hogy kis is vagyok.

2. Hány éves vagy?

Erre inkább nem válaszolok, az előző kérdésre adott válaszomból adódóan is.

3. Szereted az állatokat?

Nagyon is, jobban, mint a legtöbb embert. Főleg a kutyákat és a farkasokat.

4. Van kedvenc zenekarod? Ha van, akkor melyik?

Huh, sok bandát hallgatok. Néhány kedvencem a teljesség igénye nélkül: OneRepublic, Guns N' Roses, AC/DC.

5. Mi a szerencseszámod?

Nekem több szerencseszámom is van, íme: 3, 9, 10, 11, 13.

6. Mi a kedvenc könyved?

Huh, megint egy megválaszolhatatlan kérdés. Sokat olvasok és rengeteg kedvencem van, mint például; Az éhezők viadala trilógia vagy az Alvilág urai sorozat.

7. Szeretsz írni?

Nagyon. Nagyon szeretem. Jó érzés visszaolvasgatni akár a másfél évvel ezelőtt írt novelláimat, vagy az épp most lepötyögött új fejezetet.

8. Mi segít a blogolásban?

Mások és a saját sikereim mindig motiválóan hatnak rám, valamint rengeteget olvasok, így sokszor ez ad ihletet.

9. Tudják az ismerőseid, hogy blogolsz?

Akinek kell tudnia róla, az tud.

10. Van tesód?

Igen, van egy húgom, aki szintén blogol.

11. Mi a beceneved?

Nincs igazán becenevem, a keresztnevem becézési módjain (?) hívnak, egyesek pedig ezt szokták továbbfejleszteni igen érdekes módokon.

Az én kérdéseim:

• 1. Szeretnél tetoválást, ha igen, milyet?
• 2. Melyik a kedvenc virágod?
• 3. Milyen nyelven/nyelveken beszélsz? Melyeket szeretnél megtanulni?
• 4. Szeretsz idegen városokban kirándulni, vagy inkább a természetet választod? 
• 5. Babonás vagy?
• 6. Optimistának vagy pesszimistának tartod magad?
• 7. Ki a kedvenc színészed és/vagy színésznőd?
• 8. Mi a kedvenc desszerted?
• 9. Féltél már éjjel, miután megnéztél egy horrorfilmet? 
• 10. Mi a véleményed az állatkertben tartott állatokról?
• 11. Szereted az eső utáni illatokat?

11 blogger, akiknek továbbküldöm:

• 1. Samantha Row
• 2. Zoé
• 3. Szofianna
• 4. Riri

A végére pedig az egyik kedvenc számom:

2. Fejezet; Simán Kev'

The Sun Loved 
The Moon So Much.

He Died Eyery Night 
To Let Her Breath

~***~
Sziasztok! 
Meghoztam a második fejezetet. Ez már hosszabb terjedelmű, mint az előző, és több érdekes esemény is történik majd. Remélem tetszeni fog! Köszönöm szépen a 11 feliratkozást, a több, mint 1000 oldalmegjelenítést, a szép szavakat, pipákat, cseréket és kommenteket!

Tatum Dawn 

~***~

Anyu láthatta rajtam, hogy erősen töröm valamin a fejem, így csak ennyit felelt:

- Az igazgatónő azt mondta, hogy a mai napon egész nyugodtan benézhetsz a suliba, amúgy is beszélni szeretne veled, de nyugodj meg, minden év közben érkező diáknál ez az eljárás, plusz azt is megígérte, hogy egy órára bekukkanthatsz az osztálytársaidhoz. - hadarta izgatottan anya és hirtelen az az érzésem támadt, mintha azt várná, mikor kérdezem meg, hogy nem akar-e véletlenül suliba járni helyettem.

Ajánlott zene: [LINK]

Szórakozottan elmosolyodtam, amit anya igennek vett, pedig én csak elképzeltem, ahogy az én szeleburdi édesanyám az iskolapadot koptatja. Ennek ellenére nem puffogtam, mikor anyu felküldött a szobámba, hogy vegyek fel valami normális cuccot, amiben majd iskola-kompatibilisnek tűnök. Sőt azt is felajánlotta, hogy ő majd elfuvaroz a William Shakespeare-be. Hurrá!

Kelletlenül kullogtam fel a lépcsőn, ami a kúria tetőterébe vezetett.
Mindig is tetőtéri szobát szerettem volna, de a kis, bedumi ikerházunknál ezt nem tudtuk megvalósítani. Legnagyobb örömömre itt, a semmi közepén lehetőségem nyílt arra, hogy egy egész emeletet birtokba vegyek. Mivel a kúria hatalmas (földszint, emelet + tetőtér), és anyával ketten élünk benne, szinte könyörögnöm sem kellett, hogy hadd legyen csak az enyém a legfelső szint. Így, minden alkalommal, mikor felérek a csigalépcső tetejére és körbepillantok, boldogság önt el, mert tudom, hogy itt minden az enyém, senki nem zavarhat vagy zaklathat. Az egész annyira megnyugtató. De ami a legjobb, hogy mindennek van hely. Nem csak saját hálószobám van, hanem külön fürdőm és gardróbszobám is. Mindemellett a legnagyobb szenvedélyem és szerelmem; a fotózás is helyet kap a szintemen. Van egy kis fotó-stúdióm, fotólaborom és egy apró raktáram is a felszerelésnek. Sőt mi több, berendeztem egy kis helyiséget horror-szobának, melyben az új projektemhez szükséges fotók egy részét tudom elkészíteni. 

Miközben a szobám felé trappoltam, és egy futó pillantást vetettem a különleges helyiségre, megígértem magamnak, hogy Halloween-kor tuti nem teszem be ide a lábam, mert félő, hogy zombikkal lesz tele, bár azt az ötletet sem vetettem el, hogy belépőjegyet szedek majd az ünnepkor, és élőhalottnak öltözve fogom a frászt hozni minden erre tévedőre. Még nem tudom. Ilyen és ehhez hasonló dolgokon törtem a fejem, miközben benyitottam a cirádákkal tarkított hálószobaajtómon. Kellemes, megnyugtató levendulaillat terjengett a négy fal között, mely akkor sem szűnt meg, mikor benyitottam a gardróbba. Hosszasan tűnődtem, hogy vajon mit vegyek fel, végül a kedvenc bakancsomra, mely időközben megkerült, egy sötétlila farmerra, egy sima, fekete, enyhén V-kivágású felsőre és a türkizzöld, kötött körsálamra esett a választás. Gyorsan kikeféltem hosszú, dús, egyenes loboncom, egy hullámcsattal félretűztem egy rakoncátlan tincsem, felkaptam a fekete bőrdzsekim és a fényképezőgépem, majd leszaladtam a lépcsőn.

Szerencsére már elállt az eső, bár törzsgyökeres holland révén nem ért meglepetésként a kis zivatar. Mindig is szerettem az eső utáni életet. Mivel Bedumban a város közepén laktunk, így csak elképzelni tudtam, milyen is lehet a természet egy kis felhőszakadás után. Minden fűszálon vízcseppek ülnek, a levegő tiszta, friss és a közeli fenyőerdő illata csakúgy vibrál az ember körül. Felbecsülhetetlen érzés. Még egyszer, utoljára vettem egy mély levegőt, majd beszálltam az anyósülésre anyu mellé.

Az út csendben telt. Nem akartam beszélgetni. Minél közelebb értünk a sulihoz, annál idegesebb lettem, így aztán egész végig úgy tettem, mintha valami halaszthatatlan 

állítgatnivalóm lenne a fotómasinámon. Szerencsére anya már ismert annyira, hogy felismerje ezt a viselkedésformát, így ő sem zaklatott, pedig, mikor egyszer lopva rásandítottam, láttam az arcán, hogy nagyon szívesen beszélgetne velem, biztatna kicsit. Próbáltam kitalálni valamit, hogy csevejt kezdeményezzek, de semmi normális téma nem jutott az eszembe, ezért hamar fel is adtam.

Körülbelül tizenöt perce utazhattunk, mikor anya bekanyarodott egy két oldalról juharfákkal szegélyezett útra és lelassított egy hatalmas vaskapu előtt.

- Hát itt volnánk. - törte meg a csendet anyu, mivel nem szóltam semmit, nem szálltam ki a kocsiból, hanem csak bámultam ki az ablakon és a William Shakespeare Angol Tagozatos Gimnázium feliratot szuggeráltam.

- Ühüm... - hümmögtem egy sort - ez nagyon szép.

- Igen, az. - helyeselt anyu és az arcomat fürkészte - Minden rendben lesz kicsim, fél háromra itt leszek érted, addig elrendezek pár dolgot. Ha gond van, esetleg kellene valami, csak hívj!

- Rendben. Köszönöm. Szia. - adtam sorra a kurta válaszokat, majd kiszálltam a járműből.

Néztem, ahogy anya elhajt a kék Minivel, majd az telefonom órájára pillantottam. 09:30. Csodás. Lelkesedésem rohamosan kezdett alábbhagyni. Úgy indultam meg a hatalmas bejárati ajtó felé, mintha a fogamat húznák. Mivel belépőkártyám nem volt, csak bizonytalanul megnyomtam a csengőt. Pár pillanatig vártam, majd egy fiatal, nálam talán egy évvel idősebb csajszi nyitott ajtót.

-Szia! - küldött felém egy barátságos mosolyt - Ugye új vagy itt?

-Hello. - köszöntem vissza sután - Igen, most költöztünk ide. De honnan tudod, hogy mondjuk nem csak elaludtam? - szegeztem neki a kérdést, közben pedig alaposan végigmértem. Tudtam, hogy ő is ugyan így tesz. Hosszú, festett, vörösesbarna hajkorona, nagy, barna szemek, magas termet, barátságos mosoly. Ezek voltak a legszembetűnőbb dolgok, melyeket először észrevettem rajta. Szimpatikus volt, bár tudtam, hogy soha nem lennénk barátnők, hiszen ő túl menőnek és életvidámnak tűnt hozzám képest.

- Tudod, ez egy kis iskola, - kezdte - itt ha nem is ismersz mindenkit személyesen, akkor is minden tanulót felismersz, hisz' látod őket nap, mint nap, így hamar feltűnik, ha új hús van a láthatáron, plusz nincs belépőkártyád. - kacsintott rám viccesen. Erre önkéntelenül is elmosolyodtam, pedig megfogadtam, hogy nem fogok senkivel beszélni, hacsak nem muszáj, haverkodásról meg szó sem volt. - Amúgy Lucának hívnak. - nyújtotta felém tökéletesen manikűrözött kacsóját.

- Én Abbie vagyok, de nyugodtan hívj Abs'-nek. - mutatkoztam be röviden. Lucát nem zavarta túlzottan, hogy enyhén szólva passzív vagyok, inkább vidáman ezt csicseregte, miközben vigyorogva megrázta a jobb kezem:

- Nos, Abs', üdvözöllek a William Shakespeare Gimnáziumban!

- Ó, te jó ég! - gondoltam magamban, miközben illedelmesen elmosolyodtam, megköszöntem Lucának az útbaigazítást, majd határozott léptekkel megindultam a lépcsőn, fel az igazgatói irodába.

Szerencsémre még nem csöngettek ki, így nem kellett már most kíváncsi tekintetek kereszttüzébe kerülnöm. Bár, ha Luca igazat mondott, akkor rendkívül érdekes napok elé nézek, már ami a kíváncsi tekinteteket illeti. Pedig mennyire, de mennyire utálom ha én vagyok a középpontban!

Időközben felértem az első emeletre, ahol az igazgatói és tanári szoba is volt. Épp sikerült minden bátorságomat összeszednem és megindulnom, mikor három velem egykorú srác keresztezte utam. A francba, biztos lyukasórájuk volt. Már csak ez hiányzott. Néhány kiéhezett, laza pasi, akiknek láthatóan feltett szándékuk volt, hogy csevejt kezdeményezzenek velem. És igazam is lett.

- Héj! -állított meg a legmagasabbik srác kulturált hangnemben.

Nem akartam már az első percben lehordani, így nem szóltam semmit, csak egy elszánt mosoly kíséretében megfordultam és felvettem a "nekem makogsz, haver?" arckifejezésem. A srác egy pillanatig tátott szájjal bámult, így könnyen megfigyelhettem, hogy legalább fél csomag rózsaszín (?) rágó van a szájában, az IQ-ja pedig nem lehet több, mint egy döglődő meztelencsigának. Szívesen gyomorszájon vágtam volna, hogy mégis mi a fenéért liheg az arcomba, de ehelyett illedelmesen köszöntöttem:

- Szia, a nevem Abbie. 

- Tudjuk. - lépett elém a banda harmadik tagja, feltehetően a vezérbika- Abbie Van Wart, igaz? - vetett rám egy 100 wattos vigyort.

- Igen, Abs'. - mondtam meglepetten, mert képtelen voltam rájönni, vajon honnan tudhatja a nevem.

- Nos, Abbie, - nyújtotta jobb kezét a srác (miért akar itt mindenki kezet fogni?!) - üdv a William-ben, az én nevem Kevin, de hívhatsz simán Kev'-nek is.

Ó anyám! Simán Kev'!

Illedelmesen biccentettem, jelezve ezzel, hogy vettem az adást, de nem érdekel túlzottan a neve. Sajnos nem értette a célzást, mivel a haverjaival (Márkkal és Mátéval, akik nem mellesleg ikrek), kezdett el magyarázni arról, hogy ha a jövőben bármi bajom van, csak forduljak hozzájuk. Mivel hamar szabadulni akartam, biztosítottam őket, hogy ha bármi gondom lesz, szólok. Ennek ellenére nem úgy tűnt, mint akik továbbállnának. Lassan már azon voltam, hogy egyszerűen sarkon fordulok és befutok az igazgatóiba. Ekkora azonban hirtelen kicsengettek. A francba, már csak ez hiányzott!

- Héj csajszi! - lengette meg Kevin jobb kezét az orrom előtt - Be kell, hogy mutassalak pár jó arcnak.

- De... - hebegtem, valami jó kifogást keresve - Te B-s vagy, nem? Én A-s leszek.. és...

- Az nem akadály kislány! -karolt belém Márk (?)- Csak az órákat kell majd azzal a pár bénával töltened. A szünetekben itt leszünk neked mi. -villantotta rám hibátlan mosolyát.

Ó, szóval hatalmi harc folyik a két osztály között, ezért pátyolgatnak ennyire. Bár, ahogy elnézem, ez a három srác suliidőn kívül is "pátyolgatna". Brrr.. A hideg is kirázott.

Tudtam, hogy a szünet végéig nem szabadulok, így készségesen követtem a három srácot a második emeletre. Rövidke utunkat mindenütt kérdő tekintetek követték. A fiúk lepacsiztak más srácokkal, oda-odaszóltak egymásnak, jelezve ezzel, hogy ők azon a bizonyos hierarchiai ranglétrán igen magasan állnak. Szuper. Három alfahím.

Elértük a 12.B feliratú osztály ajtaját, de a fiúk nem mentek be, hanem a folyosó vége felé tereltek, ahol egy piros kanapét, pár szuper fotelt és egy falba épített padot láttam (igaz, ilyen padok végig, az egész iskolába, minden folyosón fellelhetők voltak). Ez tetszett. Minél közelebb értünk a zsibongóhoz, annál jobban liftezett a gyomrom, de már nem fordulhattam vissza. Sem a büszkeségem, sem a helyzet nem engedte meg, mert hirtelen azt vettem észre, hogy elértük a célállomást.

- Gyerekek, ez itt Abbie! - mutatott be a többieknek Márk.

- Sziasztok! - intettem bénán. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. Még egy erőltetett vigyort is megeresztettem, de nem kaptam reakciókat. Se egy köszönést, még egy megvető vigyort sem. Semmit. Nothing. A társaság gyanakvóan végigmért. Észrevettem, hogy szinte mindenki vagy az ikreket, vagy Kevint fixírozza. Nem értettem a szitut, egészen addig, míg Máté át nem karolta a vállam és búgó hangon ki nem jelentette, hogy:

- Jófej csajszi, hamar megkedvelitek.

Ekkor, mintha az előbb még fojtogató ellenszenvet egyszerűen elvágták volna, mindenki

barátságosan köszöntött, páran vállon veregettek, a lányok puszival üdvözöltek (oh, my Gosh, why?!). Mindezek ellenére azért élveztem, hogy máris bevettek a társaságba, beszélgetést kezdeményeztek, érdeklődtek. Még pár fotót is lőttem, plusz meg is ígértem, hogy este átküldöm a jobbakat. Igazság szerint magam is meglepődtem, nem hittem, hogy ez az először ellenszenves társaság, akiket magamban vagy százszor bunkó megjegyzésekkel illettem, lehetnek ennyire... hm, kedvesek. Merthogy azok voltak. Bár kitudja, ha nem Kevinnel lettem volna, talán már kilógattak volna az ablakon, de nem érdekelt. Most nem. Ezt nem szúrhattam el. Ezért ennek tudatában a tizenöt perces szünet végét kissé elkülönülve a többiektől, két csajjal töltöttem, Reginával és Tamival. A következő, igen érdekes párbeszéd hangzott el:

- Na, - tápászkodtam fel - azt hiszem mennem kell, még beszélnem kell a dirivel. - mosolyodtam el halványan.

- Hát persze csajszi! - kontrázott a két lány kórusban.

- Helló mindenki! - köszöntem el hangosan a bandától is. Mindenhonnan "Szia Abbie/Abs'", "Hétfőn találkozunk!", és "Szevasz kiscsaj." mondatok hangoztak el. Már épp megindultam volna, mikor Kevin megállított:

- Várj, Abs'! Egy perc és megyek. Lekísérlek a banyához.

- Ööööö, oké. - huppantam vissza a helyemre, elmosolyodva az igazgatónőre tett megjegyzésén.

- Hoppá, hoppá! Mik lesznek még itt! - kiáltott fel Tami, majd lepacsizott Regivel.

- Hogy értitek? - pislogtam nagyokat, fogalmam sem volt, mire gondolnak.

- Ugyan, - kacsintott rám Regi - egyértelmű, hogy Kev' meg van esve érted. Esküszöm, tiszta főnyeremény ez a pasi. Magas, izmos, sportos, sőt, még okos is. Ez ritka kombináció. Kár, hogy Márknak semmi sütnivalója. - csacsogta ábrándozva.
 

- Ááá, ez hülyeség! - legyintettem nevetve. - Viszont neked tetszik Márk, igaz? - tettem hozzá gyorsan, hogy leakadjunk az engem érintő kínos témáról.

- Igen, - mélázott el a lány - neki meg - bökött a barátnőjére - Máté tetszik.

- Nem rossz, nem rossz. - mondtam, csakhogy ne hagyjam a levegőben lógni a mondatot.

- Tudjuk. - vigyorodott el Tami, majd hozzátette - Ott a lovagod, menj, nehogy eltűnjön a fehér paripáján.

Erre csak elmosolyodtam, mert tudtam, hogy a lányok nem féltékenységből szívták a vérem. Intettem egyet, majd odabattyogtam a várakozó Kevin jobbjára és csendben elindultunk. Amilyen jól kezelte Tami és Regi azt, hogy Kevin haverkodik velem, a többi csaj annál rosszabbul viselte. Láthatóan villámokat szórt a szemük, én pedig kezdtem kínosan érezni magam. Igazán csak akkor ijedtem meg, mikor Kevin szólt, hogy gyorsan bemegy a pénzéért, hogy a büfében vegyen valamit, de várjam meg. Csak bólintottam, majd leültem az egyik ablak alatti radiátorra és vártam. 

Zavartan körbepillantottam, kerülve a gyilkos tekinteteket, majd észrevettem, hogy a 12.A osztálya pont a B-é mellett van. Épp az ajtóra kiragasztózott posztereket kezdtem el figyelni, mikor kilépett egy srác, eltakarva ezzel az éneklő Shakira fejét. Felpillantottam, hogy megtudjam, ki az aki kitakarta a csodás látványt, de lemerevedtem, ugyanis az illető, tengerkék szemeit az enyéimbe fúrva bámult, és nem úgy tűnt, mint akit zavar, hogy észrevettem. A gyomrom megugrott, a szívem elszorult, ugyanis a srác kiköpött mása volt a hollandiai exemnek; magas termet, szikár, de izmos testfelépítés, gyönyörű kék szempár, sűrű, sötétbarna, szinte fekete haj. Sugárzott róla, hogy magabiztos, egoista és gőgös. 

A srác továbbra sem vette le rólam a tekintetét, csupán akkor kapta el a fejét, mikor Kevin kijött az ajtón, és rám mosolygott. A fiú arcvonásai ekkor megváltoztak; szánalom, düh és csalódottság váltotta fel az addigi érdeklődő pillantások helyét. Kissé megrökönyödhettem, ugyanis Kevin is elnézett abba az irányba amerre én bámultam.

- Örülök, hogy látlak Dominik. - küldött egy lenéző pillantást a srác felé, jelezve ezzel, hogy az övé vagyok. Haha, ha tudta volna, hogy mennyire nem.

De Dominik semmit nem szólt. Továbbra is gyűlölettel teli pillantásokat küldött felénk, és még akkor is a hátamon éreztem metsző tekintetét, mikor Kevin gyengéden megfordított, és a lépcső felé kezdett el terelgetni. Az út hátralévő részében csak arra tudtam gondolni, hogy vajon mennyi esélye van annak, hogy Dominik csak "átutazóban" volt a teremben és nem leszünk osztálytársak. Az eredmény sajnos elkeserítő volt.

Lent, az igazgatói előtt, gyorsan elköszöntem Kevintől, majd benyitottam az ajtón. Egy váróban találtam magam. A titkárnő megkérdezte, ki vagyok, mit szeretnék és mikor elmondtam neki, kijelentette, hogy az igazgatónő épp megbeszélésen van, de nemsokára jön, addig várjak. Csak illedelmesen szót fogadtam, majd leültem a süppedős bőrkanapéra és azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon lehet-e ennél rosszabb.

Lett.

Hirtelen kinyílt az ajtó és Dominik lépett be rajta. Rám nézett, majd megállt velem szemben, felvette a félisten pózt (értsd: kissé távol állt a faltól, de vállaival neki dőlt annak, kezeit karba tette, hajtincsei a szemébe hullottak, majd mit sem törődve azzal, hol is van, feltette bal lábát a falra), majd folytatta a pár perccel ezelőtt megkezdett jó szokását; gyilkosan méregetett.

1. Fejezet; Tündérmesék

The Sun Loved 
The Moon So Much.

He Died Eyery Night 
To Let Her Breath.

~***~
Sziasztok! Meghoztam az első részt, amit megjegyzem, szerdán kellene publikálnom, de őszintén szólva nem bírtam tovább. Annyi kedves üzenetet, kommentet és véleményt kaptam neten és személyesen is, hogy úgy gondoltam ez egy ajándék lesz tőlem; Nektek. Nem túl hosszú, de bevezetésnek jó lesz a prológus után. Szerintem. Viszont ettől eltekintve a második fejezetet szerdán hozom, hiszen mindig akkor van új rész...:))

Tatum Dawn

~***~

Kisírt szemekkel ébredni nem a legfelemelőbb érzés, főleg ha az ember 1400 km-re van az otthonától, a szülei elváltak, kéthetente egyszer pszichológushoz kell járnia, három napja nem aludt semmit és nincs meg a kedvenc bakancsa sem. Ráadásul szeptember közepe van és az eső is zuhog. Gondolom ez utóbbiak a legkisebb gondjaim.

A nevem Abbie Van Wart és épp huszonnégy órával ezelőtt érkeztem meg Magyarországra egy amszterdami járattal. Tizennyolc évig Hollandiában nevelkedtem, ám magyarul is tudok, mivel édesanyám Budapesten élt, mielőtt kiment volna dolgozni Bedumba, ahol

megismerte apát.
Most könnyen gondolhatnátok, hogy: "Jaj, már megint ugyanaz a sablonos sztori, így fél lábon is ki lehet bírni!", de én előre rettegek az itteni élettől. Nem ismerem a kultúrát, a szokásokat, az embereket, na meg soha nem is voltam az a barátkozós típus, így szinte lehetetlennek tartom, hogy normális életem legyen. Anyu azzal vigasztal, hogy biztos lesz 

Ajánlott zene: [LINK]

egy-két haverom, hisz aranyos lány vagyok (ja, a föld nem hordott még a hátán nálam bunkóbb lényt, főleg a történtek óta), a tanárok is jófejek lesznek (haha, jó vicc), az új dilidokim pedig extremly hot (nos, ezt inkább, nem kommentálnám). Mikor anya ezeket a szavakat kimondja és a szemébe nézek, tudom, hogy jobbára önmagát biztatja, nem engem. Reménykedik. Folyton. Egy boldogabb életet szeretne, én pedig meghagyom őt abban a hitben, hogy minden megváltozhat. Személy szerint, én nem hiszek a tündérmesékben. Többé már nem. A szüleim válása csak még jobban megerősített ebben a hitben. Nem voltam mindig ilyen antiszociális, de sokan nem is gondolnák, mennyire tönkremehet egy élet pár hónap alatt. A barátod megcsal a "legjobb barátnőddel". Az apád drogdílerkedik a családod háta mögött, ő maga is a szer rabja lesz, közben a whisky-s üveget sem ereszti és mikor "rossz napja van", rajtad vezeti le a feszültséget. Az átlagod romlik a suliban, sokszor lógsz, ezért a tanárok is pikkelnek rád. Elhagynak a barátaid. Végül mindenkit ellöksz magadtól, amit a kétségbeesett felnőttek azzal próbálnak orvosolni, hogy pszichológushoz küldenek. Mindez, néhány hónap leforgása alatt a feje tetejére állíthatja az addig idilli világod.

Ezért döntött úgy anya, a bedumi pszichológusom tanácsára, hogy biztosan jót tenne nekem egy kis környezetváltozás. Így kerültem ide. Beismerem, nem repestem az örömtől, mikor 

meghallottam a hírt, hogy költözünk, főleg, hogy apát elítélték és végre nyugodtan élhettünk volna, de idővel kezdtem megbékélni a helyzettel.

Azt is megtudtam, hogy anyu egykori felmenői között nemesi származásúak is voltak és egy gyönyörű kúriát hagytak rá a kisváros határában, melyet némi anyagi ráfordítással pofásan fel lehetett újíttatni. Most is ugyanolyan csodás, mint régen lehetett, csupán rendbe szedettük a falakat (kívülről és belülről egyaránt), bebútoroztuk a szobákat, modernizáltattuk a vezetékrendszert, majd a mai napon hivatalosan is beköltöztünk.

Ebben a pillanatban anya valahol a várost járja. Talán elintézi a beiratkozásom a William Shakespeare Angol Tagozatos Gimnáziumba, vagy épp beugrott a kis Starbucks-ba, amit érkezésünkkor én is egyből kiszúrtam. Remélem, hogy az utóbbi verzió a befutó. Semmi kedvem suliba menni, főleg, mert tuti, hogy a többieknek már sikerült klikkeket kialakítanunk a leendő osztályomban, melyek közül egyikbe sem lenne esélyem bekerülni. Nem mintha akarnék.
Ez csupán egy elkeseredett érv volt a sok közül, melyet a gimibe járás ellen hoztam fel, de anya csak nem adta be a derekát. Ekkor döntöttem úgy, hogy bedobom az aduászt: 

- De anyu, - rebegtettem meg sűrű szempilláim - én érzelmileg labilis vagyok, Mr. Hilton (a bedumi dilidokim) sem támogatná az ötletet.

- Kicsim, az új orvosod, Viktor, szerint nagyon jót fog tenni, ha veled egykorú tinikkel ismerkedhetsz, úgy, hogy "tiszta lappal" indítasz. - simított hátra egy rakoncátlan hajtincset az arcomból.

- Ahjjj... - fújtattam megadóan. Anyának nem tudok ellentmondani. Ő az egyetlen, akivel normális kapcsolatot ápolok, akivel soha nem veszekszem, aki mindennél jobban szeret, akiben feltétel nélkül megbízom, aki anya és barátnő egyben és akiről tudom, hogy mindig a legjobbat akarja nekem. Ha vele vagyok, olyan a természetem, mint azelőtt. Viszont másoknak nem nyílok meg, tapintatlan vagyok és szemtelen.

Mr. Hilton egyszer ezt a magyarázatot adta a vonzónak nem mondható viselkedésemre:

- A kislány fél, hogy újra azt kell majd átélnie, mint ami a közelmúltban történt vele, ezért nem bízik meg senkiben, ezért von maga köré erős burkot. - adta meg a tudományos magyarázatot.

Őszintén szólva ezt hatalmas marhaságnak tartom, nem félek én semmitől, csupán anyán kívül nincs szükségem másra. Ezt akkor ki is jelentettem, mire Mr. Hilton elégedetten elmosolyodott, mintha erre a válaszra számított volna és ezt mondta:

- De édesanyád nem lesz mindig veled, akkor mit csinálsz majd? - vonta fel őszülő szemöldökét.

Ekkor úgy tettem, mintha erősen gondolkoznék, ám valami durva beszóláson törtem a fejem, hisz', hogy feltételezheti azt ez az orvos, hogy anya nem lesz mindig velem? Ő soha nem fog elhagyni. Nem tenné. És mivel semmi frappáns válasz nem jutott eszembe, egyszerűen idegesen felpattantam és elviharoztam. Ez bevett szokásom volt. Ha valami nem tetszett, fogtam magam, felálltam és elhagytam a helyszínt. Az idős pszichológus soha nem tartott vissza, talán ez is a taktika része volt, nem tudom. Mindenesetre nyugodt szívvel elengedhetett, hiszen anya mindig a parkolóban várt, egy alkalommal sem hagyott magamra.

Most viszont izgulok, mert holnap először fogok találkozni Dr. Nagyonszexivagyok Viktorral, aki fiatal és a pletykák alapján pont Mr. Hilton ellentéte lehet. Így aztán megsaccolni sem tudom, hogy fog viselkedni vagy épp mit fog kezdeni azzal, amivel mások képtelenek elbánni; a megállíthatatlanságommal.

Miközben a holnapi napon izgultam, anya rontott be az ajtón, kabátján millió vízcsepp díszelgett. Mosolyogva üdvözöltem, látványa mindig megnyugtatott, hamar el is felejtettem az iménti kétségbeejtő gondolatokat. Egy puszit nyomott a homlokomra, majd meglengetett két Starbucks-os papírzacskót az orrom előtt.

Örömmel vettem el az egyiket és kíváncsiskodva kukkantottam bele, felfedve ezzel tartalmát. Épp örömködve bontottam ki a finomságokat, mikor hirtelen eszembe jutott, milyen alkalmakkor szokott anya forrócsokit hozni; ha beszélni akar velem. Aggódva pillantottam fel a zacskóból és kezdtem el fürkészni anyu arcát. Ő csak megnyugtatóan elmosolyodott, majd fejével a nappali felé biccentett. Nem szóltam semmit, csak gyanakodva követtem és halkan figyeltem, ahogy szórakozottan ledobja csilingelő kulcscsomóját az asztalra, kabátját pedig a kandalló melegénél álló szék támlájára akasztja. Leült a kanapé közepére, majd biztatóan megpaskolta maga mellett a huzatot, mire lekucorodtam a párnák közé.

- Szóval, - kezdte bizonytalanul, miközben belekortyolt a gőzölgő forrócsokiba - voltam ma a William Shakespeare-ben, ahol az igazgatónő örömmel fogadott, megmutatta az épületet, bár nem tudom miért, nem én leszek a diák. - nevetett fel, mintha butaságnak tartaná a dolgot, pedig tudom, hogy nemes gesztusnak vette.

- Anyu, a lényegre, kérlek! - noszogattam.

- Jaj, bocsánat, kicsim. - kuncogott fel - Szóval, az iskola csodás, rendkívül jól felszerelt, kártyás beléptetőrendszere van, a menzai kaja isteni, a tanárok értik a dolgukat, a kis létszám miatt minden tanuló viszonylag egy szinten van, magas az ösztöndíjasok száma és nem utolsó sorban rengeteg délutáni szakkör is van - hadarta el egy szuszra, majd kíváncsian méregetett, vajon mit szólok.

Én csak csendben, lefagyva bámultam az üres pohár alját, mintha legalábbis valami érdekes lenne benne és azon gondolkoztam, vajon mit fogok én csinálni a William Shakespeare-ben, mert, hogy megszökni nem tudok majd, az fix.

Prológus

The Sun Loved 

The Moon So Much

He Died Every Night

To Let Her Breath

~***~

Sziasztok!
Meghoztam az ígért prológust. Kissé rövidke, de így terveztem, hiszen minden jön majd a maga idejében. Remélem azért elnyeri a tetszéseteket. Kommenteljetek, dobjatok pipákat a bejegyzés alá. Minden kulturáltan megfogalmazott véleményt szívesen fogadok. Plusz remélem, hogy tetszik ez a kis galaxisos metafora, szerintem illik a bloghoz, de ezt ti döntsétek el!

Tatum Dawn

~***~

Gondoltad volna, hogy a Hold az egyik, ha nem a legmagányosabb teremtmény a világon?

Nem? Akkor töprengj csak el rajta! A Holdat millió és millió csillag veszi körül, ám mégis kitaszítva kell, hogy éljen, ugyanis egy csillagképbe sem illik bele, mégis éjszakáról éjszakára a csillagok ragyogását kell figyelnie anélkül, hogy rá bárki is figyelne. És mindannyian tudjuk, hogy milyen sorsra van ítélve az, aki csak egy kicsit is kilóg a sorból.

Ajánlott zene: [LINK]

Abbie Van Wart pont olyan, akár a Hold.
Kiközösítve éli élete minden egyes napját a hollandiai Bedum városában, mióta apja kétes üzletekbe keveredett. Lóg a suliból, tiszteletlen a tanárokkal, szemtelen a felnőttekkel, elutasító az osztálytársaival, és ami a legrosszabb; pszichológus kezelésére szorul anélkül, hogy arra ténylegesen szüksége lenne, csupán a társadalom nem tudja és nem is képes elfogadni azt, aki csak egy kicsit is más. Megbélyegzik, alaptalanul lázadónak vélik. Pedig ő csak nyugalmat szeretne.
Ha pedig mindezeket, a feljebb említett jellemzőket összeadjuk, akkor bizony az egyenlet végén egy igen kedvezőtlen eredményt, vagyis egy magányos lányt kapunk, aki már rég belefáradt abba, hogy megfeleljen a világ sablonos elvárásainak.

Ám azt mondják, van valaki, aki bármit megtenne a Holdért, valaki, aki a világ kezdete óta minden éjjel meghal azért, hogy Ő élhessen. A Nap titkos szerelme a Holdnak. Utolsó sugaraival minden egyes nap belekapaszkodik az éjjelbe, csakhogy még egy utolsó, kacér pillantást vethessen rá, majd halálos álomba merül. Az egész olyan, akár egy szörnyű átok, mely a kezdet kezdete óra ciklikusan ismétlődik egészen a végig. Mégis ez a körforgás tartja életben mindkettőjüket. A remény. A remény, hogy csak egy pillanatra is, de újra láthatják egymást.

Ám mi van, ha Abbie-nek nincs Napja?
Vagy mégis lenne?

Abs' soha nem hitt a tündérmesékben, így abban sem, hogy egy kis környezetváltozás majd megújíthatja az életét. Szerinte minden ember ugyanolyan. Ám pszichológusa pont azzal az ötlettel állt elő, hogy bizony 1400 km-re az otthonától jobb lehet az embernek.  És mind tudjuk, hogy a felnőttek általában teljesen fordítva gondolkoznak, mint a tinik. Ami szerintünk nem jó, az szerintük jó. Így került hát Abbie Magyarországra, mely a nyüzsgő Hollandia után kész rémálomnak indult.
A lány megpróbál elzárkózni társai elől, erős burkot von maga köré, ám azzal nem számol, hogy az itteni emberek bizony kedvelik a titokzatosságot és a rejtélyeket. Abbie egy darabig tartja magát, viszont a jég lassan felolvad, mikor találkozik Annával, aki olyan, mintha eltitkolt ikertestvére lenne, és Kevinnel, akit a városbeli lányok csak a kis dögös olasz néven emlegetnek.
Kevin lenne Abbie Napja?
A fiú ugyan érdeklődik a lány iránt, ám egy Van Wart soha nem adja magát könnyen, ami csak bonyolít a helyzeten. Na meg az sem segít, hogy a környék rosszfiúja is üstökösként robban be kettejük közé.
Időközben rég elfeledett titkokra is fény derül, melyekről Abbie nem szeretne tudni, mégis, akarata ellenére is beléjük gabalyodik. De neki semmi köze sincs Szófiához. Nem is ismeri. Soha nem is beszélt vele. Sőt mi több, életében nem találkozott még vele, mégis mindenki vele hasonlítja össze.
Problémák gyűlnek és oldódnak meg. Barátságok, szövetségek köttetnek és szakadnak szét örökre. Bonyodalom bonyodalom hátán, gimis hierarchia, a lányok bonyolultsága, a fiúk egyszerűsége, ironikus humor és erős nők.

Tarts velem te is ebben a könnyed, jó adag fűszerben meghempergetett romantikus sztoriban! Az epilógus végére pedig én garantálom, hogy legszívesebben te is a William Shakespeare-be járnál!

Üdvözletem!

Először is szeretnék minden erre tévedőt üdvözölni a blogomon, mely az első publikált történetemet hivatott bemutatni! Rettenetesen régóta, nem is emlékszem mióta, alkotok különböző sztorikat, de eddig még egyetlen egyet sem mutattam meg nagyközönségnek, de

most úgy gondoltam, itt a nyár, a lehetőségek időszaka. Na meg van némi plusz időm. Ezt se felejtsük el. Remélem tetszeni fog nektek. Örömmel tapasztaltam, hogy a nyitás óta, már 6 rendszeres feliratkozóm van (na jó, 5). Nagyon jól esett, köszönöm szépen! Őszintén remélem, hogy nem fogtok csalódni a sztoriban és visszatértek minden szerdán, ugyanis ez lesz az a nap, mikor új fejezetet olvashattok tőlem. Természetesen, mint ahogy azt megígértem, a holnapi napon jön a prológus, amit legjobb tudásom szerint készítettem el. 

Addig is, ha van olyan elvetemült, aki a blogon több időt szeretne eltölteni, annak figyelmébe ajánlom a navigáció menüpont alatt található oldalakat, ilyen például a Karakterek, A sztoriról vagy akár az Érdekességek. Itt rengeteg érdekes és hasznos információt tudhattok meg a blogról. Kommenteljetek nyugodtan! Minden kulturáltan megfogalmazott véleményt szívesen fogadok. Plusz amennyiben kérdésetek vagy kérdésetek van, nyugodtan írjatok akár itt, akár a chat-en. Mindenkinek válaszolok, minden javaslatra nyitott vagyok. Kellemes délutánt, és ne feledjétek, holnap jön a prológus!

Tatum Dawn

Nyitás!

NYITÁS: 2014. JÚLIUS 18., PÉNTEK

~***~

Ne maradj le a nyitásról! Iratkozz fel, és tarts velem!