The Sun Loved
The Moon So Much.
The Moon So Much.
He Died Eyery Night
To Let Her Breath.
To Let Her Breath.
~***~
Sziasztok, először is szeretnék elnézést kérni a kerek két hetes eltűnésért, de nyaralni voltam, plusz annyi minden összejött, hogy nem tudtam még két sort sem pötyögni nektek, hogy elmondhassam, kis szünet várható. Azonban most itt vagyok és kiengesztelésképp hoztam egy extra-hosszú fejezetet. Remélem tetszeni fog, és hagytok Nekem kommentet!
.jpg)
- Várj! - kiáltottam utána, és csak remélni tudtam, hogy nem hallotta meg a hangomban bujkáló riadtságot. - Nem tudom, hogy jussak haza.
- Mindenki jól van? - termett egy pillanat alatt a jobbomon a pszichológus. Erre csak elfintorodtam, mert rájöttem, hogy Kevin viselkedése is pont olyan, mint az apjáé; hősies, lovagias, már-már túlontúl romantikus alkat.
.jpg)
Fájdalmasan elmosolyodtam. Ekkorra már minden haragom elpárolgott, semmi mást nem éreztem, csak zavarodottságot, fáradtságot és bizonytalanságot. Azonban mikor a velem szemben álló fiúra néztem, egy pillanatig úgy éreztem, minden rendben van. Senki nem bánthat. Furcsa módon biztonságban éreztem magam vele, óvó tekintete mindig szemmel tartott. És ez tetszett. De csak fél napja ismerjük egymást, mi van ha át akar verni? Mi van, ha ő is csak azt akarja, amit a többi srác? Mi van, ha kihasznál, és nevetség tárgyává tesz? De az nem lehet, ő nem olyan. És ebben biztos vagyok, így mikor újból a szemébe nézek, nem mondok semmit, csak átölelem. Reakcióm meglepi, ám viszonozza a gesztust, és szorosan tart. Ő sem szól semmit, ám egy kis idő múlva egyetlen szót motyog a hajamba: Köszönöm!
.jpg)
Sziasztok, először is szeretnék elnézést kérni a kerek két hetes eltűnésért, de nyaralni voltam, plusz annyi minden összejött, hogy nem tudtam még két sort sem pötyögni nektek, hogy elmondhassam, kis szünet várható. Azonban most itt vagyok és kiengesztelésképp hoztam egy extra-hosszú fejezetet. Remélem tetszeni fog, és hagytok Nekem kommentet!
Tatum Dawn
~***~
Még Kevin kétségbeesett kiáltásai sem hatottak meg. Csak futottam, ahogy a lábaim bírták. Nem érdekelt hol kötök ki, vagy mi fog történni, csupán egy helyet kerestem, ahol elbújhatok tíz percre, lenyugodhatok és átgondolhatok mindent.
A hollandiai sulimban benn voltam az atlétika csapatban, így hozzászoktam az erőltetett futáshoz, kicsit sem esett nehezemre a dolog.
Már a város üdülőövezetében járhattam, mikor elfogyott a szufla, és az adrenalin is kiszökött az ereimből. Zihálva megálltam a sötét utcán.
- A francba! - lihegtem kimerülten. - Mikor lett ilyen sötét?! - tettem fel a költői kérdést.
- Tudod, szöszi, - hallottam meg hirtelen egy férfi hangját. - szeptember végén ez a jelenség nem ritka.
Ijedten a hang irányába ugrottam, közben pedig esetleges menekülési útvonalakat kerestem, arra nemkívánatos helyzetre, ha az illető rossz szándékkal közeledne. Az első verzió szerint beugrottam volna a jobbra lévő családi ház kerítésén, a második szerint a gyorshívót használva riasztottam volna a rendőrséget, a harmadik szerint pedig egyszerűen elintéztem volna, hogy a pasinak soha ne lehessen gyereke. Azonban egyik tervre sem lett szükségem.
Ijedten a hang irányába ugrottam, közben pedig esetleges menekülési útvonalakat kerestem, arra nemkívánatos helyzetre, ha az illető rossz szándékkal közeledne. Az első verzió szerint beugrottam volna a jobbra lévő családi ház kerítésén, a második szerint a gyorshívót használva riasztottam volna a rendőrséget, a harmadik szerint pedig egyszerűen elintéztem volna, hogy a pasinak soha ne lehessen gyereke. Azonban egyik tervre sem lett szükségem.
- Dominik! - ismertem fel a srácot megkönnyebbülten.
- Szöszi! - "köszönt", majd biccentett is egyet.
- Ne hívj szöszinek! - háborodtam fel, szerintem jogosan. - Abbienek hívnak!
- Abbie... - ízlelgette a nevem, mintha nem tudná. - kicsit sem érdekel, hogy hívnak. - rántotta meg a vállát és elfordult, azzal a szándékkal, hogy visszamegy a házba. Hitetlenül felröhögtem. Életemben nem láttam még ekkora parasztot, viszont szükségem volt rá, hogy vissza találjak.
- Várj! - kiáltottam utána, és csak remélni tudtam, hogy nem hallotta meg a hangomban bujkáló riadtságot. - Nem tudom, hogy jussak haza.
- Nincs szükséged rám. - kezdte, de a szavába vágtam.
- Dehogy nincs, én... - csuklott el a hangom kétségbeesetten, de ő csak gúnyosan, lenézően elmosolyodott, és a hátam mögé biccentett. Hátra néztem és az esőtől nedves aszfalton a felém futó Kevint pillantottam meg. Arcán a megkönnyebbülés és a bűntudat jeleit véltem felfedezni.
- Szia Abbie! - nézett mélyen a szemembe Dominik, azzal bement a házba. Még elköszönni sem tudtam tőle, bár őt ismerve, nem hittem, hogy emiatt bánkódott volna.
- Abs'... - kiáltotta a nevem Kevin. - én... én...
- Ne! - állítottam meg dühösen. - Ne kérj bocsánatot, hisz' nem tudhattad, hogy elmebeteg vagyok, igaz?! - vágtam hozzá.
- Abbie, ne reagáld túl a dolgot. - próbált lenyugtatni Kevin, de szavai csak olajat öntöttek a tűzre.
- Méghogy ne reagáljam túl? - rivalltam rá az átlagosnál nyolc oktávval magasabb hangfrekvencián. - Annyira tudtam, hogy nem kellett volna megbíznom benned! Hogy is gondolhattam?!
- Abs'... - próbált csitítani Kevin.
- Hagyj békén! - zártam le a vitát dühösen, azzal elindultam abba az irányba, ahonnan feltehetően jöttem. Durcásan és büszkén trappoltam végig a holdfényes úton, egészen addig, amíg meg nem láttam a felém igyekvő, látszólag dühös és aggódó anyám. Igyekezetem és elszántságom egy pillanat alatt elpárolgott.
- Abbie Van Wart, mégis mi a fenét gondoltál?! - rivallt rám anyu, én pedig bűnbánóan lesütöttem a szemem. Tudtam, hogy igaza van. Nem az bántotta, hogy elszöktem, hiszen már megszokta, persze zavarja a dolog, de most inkább arról volt szó, hogy féltett, mert alig másfél napja voltunk még csak itt, nem ismertük sem a környéket, sem az emberek többségét. Persze láthatóan nem egy Manhattan típusú város volt, de mint tudjuk, az ördög nem alszik.
- Anyu, - kezdtem volna bele a kimagyarázásba, mikor megérkezett Victor, Kevin apja is, így inkább elfojtottam szavaim.
- Mindenki jól van? - termett egy pillanat alatt a jobbomon a pszichológus. Erre csak elfintorodtam, mert rájöttem, hogy Kevin viselkedése is pont olyan, mint az apjáé; hősies, lovagias, már-már túlontúl romantikus alkat.
- Valami olyasmi... - motyogtam az orrom alatt. Képtelen voltam a férfire nézni. Dühös voltam rá, hiszen nem volt joga ahhoz, hogy elmondja, mi a helyzet velem, még akkor sem, ha a fia a barátom (volt), vagy valami olyasmi.
- Azt hiszem, jobb ha hazamegyünk Abbie-vel. - törte meg anyu az egyre kínosabbá váló csendet. Hálás pillantásokat vetettem édesanyámra eme ötlete miatt, és buzgón, a kelleténél kissé gyorsabban indultam meg vissza, a gyorsétteremhez vezető úton, hogy minél hamarabb a kocsiban lehessek.
Pechemre a szülők hátramaradtak, hogy az út hátralevő részében beszélgessenek, állítólag valami halaszthatatlan és fontos ügyről. Mindezt próbálták a lehető legszebb köntösben tálalni nekem is, mire kijelentettem, hogy elmebeteg vagyok, nem hülye, tisztában vagyok vele, hogy engem fognak kibeszélni, nem kell a rizsa. Erre nem szóltak semmit, csupán Victortól kaptam egy megrökönyödött pillantást, aminek következtében diadalittasan elmosolyodtam. Ő még nem tudja, hogy milyen kemény fába vágta a fejszéjét!
-Abbie! - kiáltott utánam Kevin, mikor újból megindultam az úton, ügyelve rá, hogy még véletlenül se legyek két méternél közelebb a sráchoz. - Kérlek, Abbie, én nem úgy gondoltam.. - lihegte kimerülten.
Feltehetően elfáradt az utánam való futkosásban. Felül csak egy V-kivágású passzos póló volt rajta, szépen kidolgozott izmain pedig jól láthattam, hogy bőrén millió izzadságcsepp gördül végig. Te jó ég, mi van, ha miattam megfázik, vagy tüdőgyulladást kap?! Belegondoltam a beteg Kevin látványába, minek következtében haragom egy pillanat alatt alábbhagyott, és kezeimet tördelve, bűntudatosan vártam be a fiút. Valószínűleg nem érthette, mi ez a hirtelen pálfordulás, de nem tette szóvá, csak csendben mellém lépett, és együtt indultunk vissza a gyorsétteremhez. Legnagyobb meglepetésemre azonban semmit nem kérdezett, magyarázkodni sem próbált, csak csendben lépkedett mellettem. És én ezt nagyon nagyra értékeltem. Nem is tudta, mennyire.
Jóval hamarabb értünk vissza, mint a szülők, és ekkor már tudtam, nem kerülhetem el a Kevinnel való kiadós és kínos beszélgetést.
Némi hatásszünet után ő szólalt meg először:
- Abbie, remélem tudod, hogy a titkod nálam biztonságban van, - kezdte. - na, nem mintha bármi szégyellnivaló lenne a dolgon, akarom mondani.. - hebegte össze-vissza.
Fájdalmasan elmosolyodtam. Ekkorra már minden haragom elpárolgott, semmi mást nem éreztem, csak zavarodottságot, fáradtságot és bizonytalanságot. Azonban mikor a velem szemben álló fiúra néztem, egy pillanatig úgy éreztem, minden rendben van. Senki nem bánthat. Furcsa módon biztonságban éreztem magam vele, óvó tekintete mindig szemmel tartott. És ez tetszett. De csak fél napja ismerjük egymást, mi van ha át akar verni? Mi van, ha ő is csak azt akarja, amit a többi srác? Mi van, ha kihasznál, és nevetség tárgyává tesz? De az nem lehet, ő nem olyan. És ebben biztos vagyok, így mikor újból a szemébe nézek, nem mondok semmit, csak átölelem. Reakcióm meglepi, ám viszonozza a gesztust, és szorosan tart. Ő sem szól semmit, ám egy kis idő múlva egyetlen szót motyog a hajamba: Köszönöm!
~***~
Esik a hó. Egyedül bandukolok a fehér csapadékkal fedett kis járdán, bakancsom alatt ropog a hó, néha meg-megcsúszok egy-egy befagyott pocsolya fényes felszínén. A hideg, sarkvidéki szél a hajamba kap, ide-oda rángatja rakoncátlan hajtincseimet, én pedig vacogva, remegő kezekkel tekerem nyakam köré nagy, lila körsálam. Rég megbántam, hogy elszöktem otthonról, de ha büszkeségem engedné, már akkor sem mennék haza, ugyanis sikeresen eltévedtem. Megint. Nem tudom, mit keresek itt az éjszaka közepén, de mintha egy titkos érzés arra késztetne, menjek tovább. Keresek valakit. Keresek valakit, de nem tudom, hogy kit, és ez gondolkodásra késztet. Kis idő múlva egy utcai lámpa pislákolása zökkent ki az agyalásból. És ekkor megérzem. Valaki követ. A tudat, hogy egy kihalt utcán társaságom akad, bekapcsolja bennem azt a bizonyos vészjelzőt. Adrenalin szökik az ereimbe, szívverésem felgyorsul, lélegzetem szaporább lesz. Nem tudom, mit tegyek. Kétségbeesetten kémlelek körbe, és mintha egy
árnyék suhanna át az úton. Megtorpanok, majd megkönnyebbülten fújom ki a levegő, mikor meglátom, hogy rejtélyes társaságom csak egy kóbor, fekete cica. Szemforgatva fordulok vissza, és hitetlenkedve dorgálom magam, hogy már megint üldözési mániám van. Ám ekkor valaki elkapja a csuklóm és erősen megránt. Még a sikoly is a torkomra fagy, levegőt is teljesen elfelejtek venni, ledermedek. Végül erőt veszek magamon, rájövök, hogy ez bizony nem játék, és kétségbeesetten próbálok meg kiszabadulni támadóm szorításából, aki csak nem ereszt. Vinnyogva kapálózok, ami nem tetszhet neki, hisz' ránt rajtam egy erőset, minek következtében mellkasának csapódok. Erőteljes és egyedi illata megcsapja az orrom. Ijedten kapom fel a fejem, hogy szembenézhessek vele. Hideg, kék szemei veszélyesen csillognak, akadozva veszi a levegőt, elképedt tekintetem láttán pedig elégedetten felmordul. Próbálok elhúzódni tőle, de szorosan magához húz és csak ennyit mond: Hiányoztál, Szöszi!
Ekkor felriadtam.
Szinte fuldokolva kapcsoltam fel az éjjeliszekrényemen álló antik lámpát, majd az órára néztem. 5:29. Csodás! Fáradtan dőltem vissza párnáim közé, és a plafont kezdtem el kémlelni, miközben millió izzadságcsepp csordult végig a homlokomon, pár kósza hajtincsem pedig idegesítően az arcomra tapadt. Néhány percig még zihálva vettem a levegőt, majd szép lassan megnyugodtam, de elaludni már nem tudtam. Két óra forgolódás után nyűgösen másztam ki az ágyból, kócos hajamat pedig egy laza kontyba fogtam a fejem tetején, miközben hatalmas, egész alakos tükröm elé léptem. Már meg sem lepődtem a rám visszanéző fáradt és látszólag zavarodott lányon, inkább nemtörődöm stílusban bementem a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam. Fél óra múlva frissen és látszólag gondtalanul léptem ki a szobám ajtaján, majd lekocogtam a lépcsőn, és szótlanul leültem anya mellé. A tegnapi ominózus kifakadásom következtében már szinte száz százalék, hogy a ma délelőtti kiadós beszélgetést nem kerülhetem el Victorral, a facér dilidokimmal.
A reggeli szótlanul telt anyuval, végül már nem bírtam tovább és kivételes módon én törtem meg a csendet:
- Anyu! - nyüszítettem. - Kérlek ne haragudj rám! Ígérem, hogy soha többé nem teszek ilyet! -szabadkoztam bűnbánóan. Soha nem bírtam, ha anya haragszik rám.
- Kicsim, - fordult felém anya fáradtan. - én nem haragszom rád, csak féltelek!
Bűnbánóan lesütöttem a szemem, és az asztalterítő csücskét kezdtem el piszkálni, mire anya gyengéden felemelte az állam, a szemembe nézett és így szólt:
- Ha már ismerni fogod a környék minden egyes zugát, akkor szabadon járhatsz-kelhetsz, ígérem, de a szökdösést felejtsd el!
- Igen is, anya! - bólintottam katonásan, jelezve ezzel, hogy vettem a lapot, és be is fogom tartani az ígéretem. Vagy legalábbis meg fogok próbálkozni vele.
- Na, irány a szobád, öltözz át valamilyen iskola-kompatibilis (ez nála az utcai öltözéket jelenti) ruhába. - mutatott rá anya a kedvenc, szürke, fekete mintás mackónacimra és az elnyűtt, félvállas pólómra, jelezve ezzel, hogy így ne nagyon lépjek utcára.
Meglepetten pillantottam rá, ugyanis eredetileg úgy volt, hogy a Victorral való találkám késő délután lesz, a reggel nyolcórás zargatást pedig semmilyen körülmények között nem nevezhetünk délutánnak.
Anya észrevehette fura arckifejezésem, így csak cinkosan elmosolyodott és az orrom alá dugott egy szórólapot, ami egy csinos kis butikot hirdetett, mely nem rég nyitotta meg kapuit, és most hatalmas akciókkal próbál vevőket csalogatni magához.
Halványan mosolyogva nézegettem a színes papírlapot. Rám törtek az emlékek. Régen, Bedum-ban, minden hónapban nagy anya-lánya shoppingolást tartottunk, melynek keretében végigjártuk a plázát, valamint a belváros minden csinos kis butikját, majd beültünk a kedvenc kávézónkba és azon nevettünk, hogy már megint sikerült nullára redukálnom a bankkártyám egyenlegét. Azok voltak csak a szép idők! Aztán minden elromlott...
De most úgy tűnik, hogy anya vissza akarja hozni ezeket a közös szokásokat. Lehet, Victor tanácsolta neki, hogy tegyen így. Kitudja.
Végül vigyorogva felpattantam a székből, nyomtam egy puszit anya arcára, majd rekord-tempóban felrohantam a szobámba, szintén extra gyorsasággal átvedlettem, dobtam magamra egy leheletnyi sminket és botladozva leszaladtam a kocsihoz, bepattantam az anyósülésre, tizenöt perc múlva pedig már karöltve mászkáltunk anyuval a butikok között.
Szombat lévén rengeteg velem egykorú tini lézengett a városban. Mosolyogtak, viccelődtek, heccelték egymást, még néhány szerelmespárral is találkoztunk. Fura volt, hogy mindenki ilyen boldog.
Ekkor viszont észrevettem egy vörös loboncos lányt, aki bevásárlószatyrokkal a kezében, kocsikulccsal a szájában bajlódott nagy, zöld terepjárója ajtajával. A jelenet megmosolyogtatott, nem is értettem, miért nem rakja a zacskókat a kocsi platójára, hogy nyugodtan kinyithassa az autó ajtaját. Ekkor viszont észrevettem, hogy mi okból nem pakol hátra; egy gyönyörű dobermann feküdt a hatalmas jármű hátuljában, és ahogy elnéztem, minden vágya az volt, hogy beledughassa pofáját az étellel teli táskákba.
- Anya, - torpantam meg a teaház előtt, ahova épp be akartunk térni. - ott az a lány, - biccentettem fejemmel a vörös csajszi felé. - látszólag ráférne a segítség. Egy pillanat és jövök, addig rendelj légyszi nekem is egy limonádét!
- Rendben, kicsim. - mosolyodott el anya. Mindig is büszke volt arra, hogy az átlagnál sokkal segítőkészebb és udvariasabb vagyok.
Lassan, óvatosan odaléptem a lányhoz.
- Szia, - erőltetettem magamra egy barátságos mosolyt. - segítsek?
- Helló, - viszonozta köszönésem, majd kifújt néhány vörös tincset a szeméből. - igen, köszönöm, az jó lenne. - azzal a kezembe nyomta az egyik zacsit, gyakorlott mozdulattal kinyitotta a Jeep anyósülés felőli ajtaját és mindkét táskáját bedobta kockás paplannal fedett kárpitra.
- Amúgy Anna vagyok. - nyújtotta felém barátságosan jobb kezét, melyen millió ezüstgyűrű díszelgett. - Te vagy Abbie, igaz?
- Öm, igen, de honnan tudod? - vontam fel fél szemöldököm meglepetten.
- Láttalak a suliban. - rántotta meg vállát egyszerűen, én pedig gondolkodóba estem, ugyanis egy ilyen feltűnő egyéniségre, mint ő, szinte százszázalék, hogy emlékeztem volna, de, hogy én tuti nem láttam, az fix.
- Tényleg? Mikor láttál? - pillantottam óvatosan az arcára, ugyanis kezdett csend telepedni ránk, Anna pedig nem tűnt olyannak, aki csak azért kezd el az időjárásról csevegni, hogy a beszélgetés ne laposodjon el.
- Áh, - legyintett a lány. - mindenki rólad pletykál a gimiben azóta, mióta megjelentél. A lányok utálnak, a fiúk meg nagyon szeretnének közelebbről megismerni, ha érted mire gondolok. Így szinte kötelező volt nekem is, hogy megkukkantsalak. - kacsintott rám pajkosan Ann'.
- Ó, te jó ég... Milyen jó nekem! - húztam el a számat ironikusan, ugyanis a gimis esélyeim már most egy tízes skálán mínusz hármasok voltak, mire Anna elmosolyodott és átkarolta a vállam, majd biztosított róla, hogy ha valakivel gondom van, csak szóljak, ő meg elbeszélget az illetővel. Erre önkéntelenül is elnevettem magam, nem szoktak velem ilyen kedvesek lenni.
Még pár percig beszélgettünk olyan jelentéktelen dolgokról, mint az új házunk, Anna kutyája, akit Bard-nak hívnak, vagy a gimiben uralkodó punk Barbie, aki igazából nem is Barbie, hanem Eva, de mindegy. Anna szerint olyan a csaj, mint aki kiskorában beleesett egy adag alapozóba, vagy legalábbis megfürdött benne, a viselkedése pedig egyszerűen 'gázcsi'. Ezt a szót nem értettem, a holland szleng kissé másabb, mire Anna elmagyarázta, hogy vannak olyanok, akik szerint sikkes, ha minden szó végére idióta 'csi' szócskát raknak. Erre csak undorodva, értetlenül felhúztam az orrom, hogy ez egyáltalán nem vicces, majd elsütöttem egy holland poént, amit meg Anna nem értett. Megpróbáltam elmagyarázni neki, de nem jött össze, ugyanis már fuldokoltunk a nevetéstől.
Nagyon jól éreztem magam vele. Annyira egy húron pendültünk. Rég éreztem ilyet. Úgy tűnt, hogy végre, valaki minden hátsó szándék nélkül barátkozik velem.
- Szia Anna! - állt meg valaki hirtelen a hátam mögött.
- Szia Dominik! - köszönt vissza unottan újdonsült barátnőm.
A név hallatára megugrott a gyomrom, a fejem pedig zavartan lehajtottam, majd a bakancsom orrát kezdtem el fürkészni, mintha legalábbis valami érdekes lenne rajta.
- Mit szeretnél, Dominik? - kérdezte karba tett kézzel Anna, de közben végig rajtam tartotta a szemét, ami kezdett frusztráló lenni, ugyanis Dominik is engem bámult.
- Semmit. - bökte ki a srác nyersen, majd tovább indult, viszont hirtelen megtorpant, és félig felém fordulva rám pillantott. - Örülök, hogy összefutottunk, hiányoztál, Szöszi!
Ekkor omlott össze bennem minden. Megsemmisülten figyeltem távolodó alakját, Anna pedig fuldokolva, számonkérőn csak ennyit kérdezett:
- Ez meg mi az Isten volt, csajszi?!
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
